Grencsó-Dukay-Holló-Kalafszky
Amikor a hajnal...
Grencsó-Dukay-Holló-Kalafszky
Amikor a hajnal...
Hunnia Records
A szirének figyelmeztetése
Az „improvizáció” szó gyökere a latin „provisio”, amelynek különböző jelentései között
az „előrelátás” éppúgy megtalálható, mint az „óvatosság”. Improvizálni tehát nem más,
mint félelem nélkül szembenézni azzal, ami nem előrelátható. Az árbóchoz kötözött
Odüsszeusz, amint várja, hogy meghallja a szirének énekét.
Rögtönözni persze sokféleképpen lehet, óvatosan éppúgy, mint előre eltervezetten,
és a legfőbb kérdés, amely felmerült bennem, miközben az elsők egyikeként hallgattam
ezt a csodálatos lemezt, hogy amikor négy kivételesen invenciózus muzsikus egy
hangstúdióban, kifejezetten azzal a céllal improvizál, hogy azt lemezen rögzítsék, vajon
van-e jelentősége annak, hogy amit a befogadó hall, az a pillanat szülöttje, nem pedig
előre megírt zene. A kérdés nemcsak teoretikusan merül fel. Az albumon hallható
tizenhét tétel (szám? kompozíció?) jelentős része ugyanis elmossa a határokat a
komponált zene és az improvizáció között. Itt van mindjárt a „Hasadás” című nyitó szám.
Gongtremoló töri meg a csendet, pianissimótól fortissimóig erősödik, felhasítja az idő
szövetét. Belép a zongora, magas F-ről lépeget lefelé, egyenletes tempóban, szigorú
rendszer szerint: kisterc, kisszekund, kisterc, kisszekund. F-ről D-re, aztán Ciszre, aztán Bre, aztán A-ra, aztán Fisz-re, majd újra F-re és tovább, lefelé. Ahol a zongora eléri az Ahangot, a szaxofon belép, természetesen A-hangon, rövid motívumot játszik (kistercekből
áll ez is: A–C, G–B), és innen halad tovább, miközben a gong újra megszólal, jelzi az időt,
amelynek szövetét a kezdet kezdetén felhasította.
Hogy a lemezen hallható improvizációk ennyire koncentráltak, az kevéssé meglepő
az előadók ismeretében. Dukay Barnabás az utóbbi évtizedek legkérlelhetetlenebb
művészi ethoszú zeneszerzőinek egyike, ahogy a zenetörténész Wilheim András
fogalmazott: „Kevés alkotóról mondható el, hogy egész munkássága során egyetlen
konvencionális vagy kommersz hangot nem írt le – Dukay Barnabás esetében ez az etikai
minimum.” A szaxofonos Grencsó Istvánt csak kategóriafetisiszták nevezhetik jazzzenésznek, hiszen életművét lehetetlen stilisztikai korlátok közé szorítani: a free-jazztől a
tradicionális zenékig nem nagyon van olyan zenei világ, amelyben ne tudna újat
mondani. Holló Aurél, az Amadinda ütőegyüttes tagja, hasonlóan nyitott a
legkülönbözőbb zenei impulzusok felé, és zeneszerzőként is ugyanaz az érzékeny
muzikalitás jellemzi, mint előadóként. És a nagyszerű énekesnő, Kalafszky Adriána sem
számít kakukktojásnak ebben a társaságban, egyrészt azért, mert Dukay Barnabás a
tanára volt, másrészt azért, mert az improvizációval oly szoros kapcsolatban álló barokk
zenében érzi magát a legotthonosabban.
Dukay Barnabás és Grencsó István ráadásul évek óta szoros zenei kapcsolatban
állnak, és Holló Auréllal sem most játszanak együtt először: közös improvizatív lemezük
2018-ban jelent meg Két hallomás címen a Hunnia Recordsnál (HRCD1726-3). Kalafszky
Adriána pedig egy 2019-es koncerten csatlakozott a Dukay-Grencsó pároshoz, mielőtt a
lemezstúdióban újra összejöttek volna 2020-ban, hogy rögzítsék ezt az albumot, amelyen
a négy művész mindenféle előzetesen egyeztetett elképzeléstől függetlenül improvizál.
Ha egyetlen szóval kell jellemeznem ennek a zenének a lényegét, az a szabadság. De
nem valamiféle korláttalan, egyéni szabadságról van szó, hanem arról a fajta
szabadságról, amely a baráti vagy szerelmi kapcsolatokat jellemzi. Ahol az egyéni
akaratok olyan mértékben fedésben vannak egymással, annyira szétszálazhatatlanok
egymástól, hogy a szabadság és a kötöttség fogalma értelmét veszti. Végső soron
Odüsszeusz is szabadon döntött arról, hogy odakötteti magát az árbóchoz.
Ennek a különleges minőségű, kollektív szabadságnak köszönhető, hogy mind a
négy résztvevő rendkívül ökonomikusan bánik a saját szerepével. Többet hallgatják
egymást, mint amennyit játszanak. Jó pár olyan szám szerepel a lemezen, ahol csak
ketten vagy hárman zenélnek, de még ezekben az esetekben is érződik az éppen hallgató
muzsikusok jelenléte. A hallgatásuk is zene.
Nagyjából három órányi szabad improvizációt rögzítettek, s ezekből válogatták ki a
lemez közel egyórányi végleges anyagát, amely afféle meditatív utazásként is felfogható.
Mintha különböző lélekállapotokat érintve járnánk be – a megidézett Dante-szöveg
szavaival – „az emberélet útját”. A nyitótétel (1. „Hasadás”) keletkezészenéjét az objektívfélelmetes első „Figyelmeztetés” (2.) követi, majd az örvénylő, etűdszerű szaxofon-ének
duón (3. „Térkívület”) át jutunk el az elmélyült Dante-parafrázisig (4. „Az emberélet
útjának felén") és egy érzékeny zongora-szaxofon-ütőhangszer trióig (5. „Alig-alig”), majd
tovább a „Kopott felirat a repkény alatt” (6.) retorikus gyászzenéjéig (az énekszólam nyitó
motívuma – Esz–D–G–Fisz – egy barokk gyászkantátába is beillene), végül a „Mohás” (7.)
címet viselő tétel lebegő világáig. Számomra a lemez középpontjában álló két darab
jelenti a csúcspontot, a „Kopott felirat” (8.) és a „Figyelmeztetés” (9.) második variációja.
Ami a szövegeket illeti, azokat véletlenszerűen választották ki, már ha ennek a
lemeznek a közegében beszélhetünk egyáltalán véletlenről, és némelyik többször is
elhangzik. Nehéz elképzelni ennél színesebb válogatást: Dante Isteni színjátékának kezdő
sorai éppúgy hallhatóak a lemezen, mint a reneszánsz angol zeneszerző, Thomas Tallis
(1505–1585) sírversének záró strófája, a 17. századi angol puritán prédikátor, John
Bunyan (1628–1688) allegorikus regényének egy passzusa, vagy éppen olyan
semmitmondónak tűnő szövegek, mint egy internetes „süti”-szabályzat, illetve egy
mikrohullámú sütő használati utasításának részlete.
Hogy miként fér meg egymás mellett egy veretes, 16. század végi gyászvers és egy
semmitmondó mikrosütő-instrukció? A lemez arra tanít, hogy nem létezik semmitmondó
szöveg. A semmitmondás nem a szövegben rejlik, hanem a befogadói értelmezésben.
Aki akar, egy hulló falevélből is képes tanulni. Tallis sírversének második feldolgozásában
(8.) jutunk talán a legközelebb a megírt kompozíció illúziójáig: a tükörmozgásban induló
két zongoraszólam, a megrendítően szép hangzatok, és barokkos szövegfestés (a „mild”
szóra kisimuló hangzásvilág – 1:25-nél) olyan hatást keltenek, mintha kottából zenélne
Dukay Barnabás és Kalafszky Adriána. Talán így is van. Az univerzum kottájából játszanak.
És a zenének köszönhetően éppily elmélyült szöveggé válik a mikrosütő használati
utasítása a rákövetkező tételben (9.): „Figyelmeztetés – énekli Kalafszky Adriána az
érzelmek mikrohullámairól –, a biztonsági útmutatóban leírtak figyelmen kívül hagyása a
mikrohullámú energia túláradását eredményezheti, sérülést, kárt, elektromos kisülést,
égést, tüzet okozhat.” Mintha Kirké figyelmeztetését olvasnánk, amelyet Odüsszeusznak
szán, mielőtt az Ithaka felé tartó hős elhagyná az istennő szigetét.
„Szírénekhez fogsz legelőször elérni: az összes
embert mind elbűvölik ők, ki elér közelükbe.
És aki esztelenül közeleg s meghallja a szírén-
zengzeteket, felesége s az apró gyermekek otthon
azt többé sosem üdvözlik, neki már nem örülnek,
mert csengőszavu dallal a szép Szírén megigézi.”
embert mind elbűvölik ők, ki elér közelükbe.
És aki esztelenül közeleg s meghallja a szírén-
zengzeteket, felesége s az apró gyermekek otthon
azt többé sosem üdvözlik, neki már nem örülnek,
mert csengőszavu dallal a szép Szírén megigézi.”
(Devecseri Gábor fordítása)
Ahogy az évezredek során a „szirén” szó a végletekig profanizálódva elvesztette
mitikus jelentését, és a figyelmeztető jelzés puszta szinonimájává vált, ez a lemez éppen
a fordítottját teszi e látszólag jelentétkelen szövegekkel: univerzális jelentőségűvé tágítja
őket. Végső soron az egész lemez valamiféle mitikus figyelmeztetés: itt van négy zenész,
akik érzelmi-zenei mérőónnal vizsgálják a létezés mélységét, s olyan zenét hoznak létre,
ahol a fájdalom és a szépség, a boldogság és a gyötrelem eggyé válik.
Talán erről is szól, hogy az utolsó szám (17. „A nyíló kapu) visszatalál a lemez
kezdetéhez. A szaxofon és a zongora fokozatosan átadja a helyét a nagydob lüktetésének,
amit csak az úgynevezett „water gourd” – egy különös ütőhangszer: a vízre helyezett
tökhéj – kattogása ellenpontoz. A fokozatosan halkuló ütések visszazárják az idő szövetét,
amelyet a gong szakított fel ötvenegynéhány perccel korábban, végül mindenféle
harmóniai kontextus nélkül, mint valami emlék, megszólal két hang a zongorán, és itt a
mindvégig varázslatos Una Corda egészen egyedi színre tesz szert: két pianissimo F-hangot hallunk, a lemez kezdő hangját. A kör bezárult.
Mintha Nádas Péter Szirénének című drámájának egy részlete válna itt zenévé:
„Még szerencse, hogy ilyen végtelenül szép tud lenni a létezés
fájdalma, az istenek vonósain valóságos zeneköltemény.
Mely nem szűnik, soha el nem ül, ellenkezőleg, lassúbbnál is
lassúdabban, emberi hallással alig követhetőn erősödik.
Lassan telik el a világ vele.”
Fazekas Gergely
zenetörténész
Meddig kell elmenni, hogy az ember zenét találjon? Nem ipart, nem passziót,
pótlékot, nem produkciót, megrendelést, vagy stílus igényt, sem nem akaratot...csak
hátrahagyván a megfelelni akarás kényszerét, belépni a hangok kimeríthetetlen
birodalmába. Megmerítkezni hangzatok elmondhatatlan színeiben, felejtvén metodikát,
rendszert, iskolát. Üstökös divatot, korszellemet...
Hagyni - akár ha selymes tó vízén lebegne, kitárt karokkal az ember - hogy vigye
ismeretlen, bejáratlan terekre, ki nem gyakorolt formák váratlan, olykor meglepő
lehetőségeibe. Vissza nem hozható pillanatok, zenei szituációk rejtelmeibe.
Köszönöm, és hálás vagyok Istennek, hogy olyan kiváló muzsikusokkal vehettem részt
ebben az izgalmas, spontán alkotási folyamatban, mint Dukay Barnabás, Holló Aurél és
nem utolsó sorban Kalafszky Adriána. Személyiségükkel, zenei felkészültségükkel teljes
mértékben hozzájárultak e zenei szőttes megszületéséhez, elkészítéséhez.
Tisztelt zeneszerető, zenehallgató!
Legyen fültanúja, legyen részese egy közel három órás alkotói együttlét
hangfelvételeiből történt válogatásnak!
Grencsó István
2020. június 28. vasárnap
Mátyásföld, Magyarország