diófa
foszló
felhőbe
karcoló
mély zöld
levele

eggyémosódva
tűnődő teknős lassúságával

belepecsételt
az örékkévalóságba
egy nyárvégi napot

hámló tükrökként
gyűrődtek egymásra
fogantatásukban
elvetélt álmaink

sírunk

könnyeink mossák láthatóvá
együttlétünk mákszemnyi
aranyát