Sajtófigyelő
- Németh Zsolt, jazzma.hu
VII. ADYTON Workshop és Szabadzenei Fesztivál - Augusztus 28. - 3. nap
tovább olvasomA krónikás kimerült, energiaszintje nullára csökkent, ezért az utolsó nap beszámolója lényegre törő lesz.
A délelőtti workshopot Grencsó István, a délutánit Miklós Szilveszter vezette, folytatva az előző napon kezdett munkát, és készülve az Adyton Space Orchestra esti bemutatkozására, a záró produkcióra.
A záróhangversenyt a Friss Csoport indította. Ez egyrészt Grencsó régi, kipróbált társaiból, Benkő Róbertből és Miklós Szilveszterből áll, ennyiben egy majdnem Kollektíva, de csatlakozott hozzájuk még néhány tag az Adyton táborok rendszeres résztvevői közül, ezúttal Dóczi Bence gitáros és Kováts Zoltán bőgős. Egyértelműen érezhető volt rajtuk az összeszokottság, az, hogy nem csak próbákon, de több közös fellépésen is túl vannak. Zenéjük változatosságát és erőteljességét jól fogadta a közönség.
Az ezt követő blokk ismét arról tanúskodott, hogy immáron félreérthetetlenül láthatók az elmúlt években befektetett munka hozadékai, eredményei. No és gyümölcsei. A mester és diák viszony Benkő Róbert és Kováts Zoltán esetében lassan átalakul(t) partneri, muzsikustársi kapcsolattá. Bőgő duó bemutatójuk meggyőzte a jelenlevőket arról, hogy van közös zenei nyelvük is, meg zenei mondanivalójuk is egymás számára. Elismerés illeti mindkettőjüket azért, amit az évek során kihoztak a tanítás/tanulás lehetőségéből.
A záró esemény az Adyton Space Orchestra bemutatója volt, ahol mindenki (tanárok + tanulók) színpadra lépett, aki még jelen volt. Így hangzott és festett az ASO: Brátán Vera (ének), Grencsó István (tenorszaxofon), John Oslansky (szopránszaxofon), Blazsek József (különleges elektronikus fúvós hangszer), Dóczi Bence (elektromos gitár), Benkő Róbert (bőgő), Kováts Zoltán (bőgő), Miklós Szilveszter (dob, ütőhangszerek). Grencsó a műsorukon szereplő két darabot az Adyton körhöz tartozó, fiatalon elhunyt nagyszerű grafikus, Veress Tamás emlékének ajánlotta. A workshopok során rögzített begyakorolt részek között szinte mindenki jutott szóló szerephez is, felvillantva tehetségét, megszerzett jártasságát a szabad zene műfajában.
A rendezvény három estéjén csak olyan koncerteket hallhattak az érdeklődők, amik nem csupán bárhol Magyarországon, hanem a nagyvilág számos kiváló színpadán is megállták volna a helyüket. Az ív a kortárs zenétől a jazz számos irányzatát, mai útját felvillantó eseményekig tartott, mindenből értékeset, páratlant mutatva. Ehhez képest az idén Nagymaroson kevesekhez jutott el. De a veszteség azoké, akik kihagyták.
Örömmel vonom le a konklúziót, hogy a free/avantgárd/útkereső (kinek hogyan tetszik jobban, most nem bonyolódnék terminológia vitákba) jazz, illetve a kortárs zene felé tájékozódó friss irányzata köszöni szépen, jól van, él és virul. Még akkor is, ha erről sem a szélesebb nyilvánosság, sem a kultúrpolitika ilyen-olyan méltóságú döntéshozói nem vesznek tudomást. Kívül van a látómező peremén. Pedig figyelni kellene, mert itt valami készül!
Az 1960-as évek elején Chicago-ban életre hívott AACM manifesztumában ez állt: „A tanítási módszerünket úgy formáltuk, hogy előhívja az adottságok maximális kibontakozását a tréning program során, ahol a fiatalok konstruktív viszonyba kerülnek az érett művészekkel. Azt a heves óhajunkat, hogy a diákjainkban kifejlesszük a képességet önmaguk megbecsülésére, a képességet mások megbecsülésére, és a képességet arra, hogy hasznosítsák azokat a lehetőségeket, amikkel a társadalomban találkoznak, a képzési programunk fölé helyeztük. Úgy érezzük, hogy ezeknek az értékeknek az érintett emberek kulturális és spirituális örökségén kell nyugodni.” Ez jól fejezi ki azokat a szándékokat, törekvéseket, amiket az Adyton Művészeti Alapítvány is magáénak vallott -még ha talán más szavakkal is– az eddigi workshopok, koncertek, kiegészítő programok és rendezvények szervezésekor, immár hét éven át. Talán nem tűnik szerénytelenségnek azt állítani, hogy értünk el eredményeket.
Jelenleg nyitott kérés, hogy tudjuk-e folytatni.
- Németh Zsolt, jazzma.hu
VII. ADYTON Workshop és Szabadzenei Fesztivál - Augusztus 27. - 2. nap
tovább olvasomJöjjön a második napi beszámoló!
Az első napot záró, késő éjszakába nyúló beszélgetés után pénteken délelőtt 10-kor kezdődött Mezei Szilárd, kategóriákba nehezen szorítható, zenéivel az avantgárd és a kortárs zene ma már nehezen kijelölheti mezsgyéi között mozgó, határainkon túl is a legelismertebbek közé tartozó brácsás workshop-ja. Mezei Szilárd két darabja köré szervezte a műhelymunkát, aminek során a résztvevők elmondásuk szerint értékes tapasztalatokkal gazdagodtak.
Délután az Adyton Space Orchestra gyakorolt Miklós Szilveszter irányítása mellett.
Az esti programok nyitányaként az érdeklődők megtekinthették az idő Yusef Lateef-fal készült „Brother Yusef” című szép, balladisztikus hangulatú, sok értékes és bölcs gondolatot felvillantó portréfilmet. Jó szívvel ajánlom mindenki figyelmébe: https://www.youtube.com/watch?v=tG7lyR4QzjQ .
8 órára, a nap leginkább várt programjára az érdeklődők zsúfolásig megtöltötték a Sigil kávézót. Nem véletlenül, hiszen olyanok álltak színpadra, akik ebben a formációban még soha nem játszottak együtt, noha mindannyiuk pályájának van egy olyan szakasza, ami összeköti őket, mégpedig a 10 éve elhunyt Szabados György személye. Grencsó István, Dresch Mihály és Benkő Róbert a mester középső életszakaszának voltak alkotótársai, Mezei Szilárd pedig az utolsó években dolgozott együtt vele. Miklós Szilveszter ugyan soha nem találkozott Szabadossal, de a „Derengés” című albumon bizonyságot tett arról, hogy avatott és értő tolmácsolója a kompozícióinak. A szabadosi örökséget, a nála szerzett tapasztalatokat Dresch, Mezei, illetve Grencsó és Benkő javarészt közösen, más-más irányba és módon vitték tovább, de ezek a különböző, eddig talán széttartó utak itt és most ismét összehajoltak. A szokásosnál hosszabb csenddel indult a koncert. A közönség feszülten várakozott, a zenészek magukba mélyedtek, aztán Dresch adta meg az első hangokat speciális hangszerén, a fuhunon, az általa felvetett ívhez csatlakozott előbb Grencsó tenorja, majd Mezei brácsája, hárman rajzoltak dallam íveket, vettek át egymástól motívumokat, vagy reagáltak a másikra. Később belépett Benkő bőgője, majd megszólaltak Miklós dobjai. Innentől hol széles dallam boltozatokat építettek, hol földrengéssel kísért tűzhányókitörés erejével zengtek. „Repülni, szállni…” - írta Szabados, és a fészkéből kiszállt művészek megmutatták, mit kell ezalatt érteni, milyen az, amikor repül, száll a zene. Valamennyien rendkívül nagy kedvvel játszottak, a szabadzene igazi és emlékezetes ünnepében részesítették a közönséget, amely kitörő lelkesedéssel fogadta a két spontán darabot. Nem tudjuk, lesz-e folytatása valaha az öt kiemelkedő muzsikus találkozásának, de jó, hogy ez a koncert Nagymaroson létrejött.
Nem volt könnyű helyzetben ilyen előzmények után a Miklós Szilveszter vezette Rezervátum nevű formáció. A Miklós Szilveszterből és Benkő Róbertből álló atom biztos ritmusszekció támogatásával két fiatal muzsikus hallhattunk: Mészáros Ádám gitárost és Cseke Dánielt, aki alt-, szoprán- és baritonszaxofonokon játszott. A koncertet Benkő invenciózus és ihletett bőgőszólója nyitotta, amit akár az előző koncerthez kötődő szálként is értelmezhetünk. A darabok a komponált vázak köré szerveződtek, kiváló szólókkal díszítve. Mészáros Ádám és Cseke Dániel újabb bizonyítékát jelentik annak, hogy nagyon tehetséges, több figyelmet érdemlő képviselői bukkannak fel a szabad zenének. Miklós Szilveszter új zenekarába építve vezeti be őket ebbe a rögös, de tágas önkifejezési lehetőséget biztosító műfajba. „Maradjatok együtt” – hangzott el a koncert végén a közönség soraiból. Egyetértően csatlakozom ehhez a véleményhez.
- Németh Zsolt, jazzma.hu
VII. ADYTON Workshop és Szabadzenei Fesztivál - Augusztus 26. - 1. nap
tovább olvasomVan némi bizonytalanság a számozásban. A tavalyi rendezvényt ugyan maradéktalanul előkészítettük, de az átok COVID odavágott, elmaradt. Azért nagyvonalúak voltunk magunkkal és az ideinek a VII. sorszámot adtuk. A COVID az idén augusztusban ugyan kushad egy kicsit, de ezúttal az időjárás teremtett sakk-matt helyzetet. Az eredetileg tervezett szabadtéri helyszínt, a nagymarosi Német Nemzetiségi Tájházat az eső és a 20 fok alatti hőmérséklet miatt el kellett hagynunk, és a vészhelyzetet régi „otthonunk”, a Sigil Kávézó gyors és nagylelkű segítsége oldotta meg azzal, hogy befogadtak bennünket. Ezúttal is nagy köszönet nekik.
Az első hivatalos programpont is módosult valamelyest. Mivel nem sikerül méltó és alkalmas elhelyezést biztosítani Kiss Béla (1942-2020) festőművész vásznainak bemutatására, a tervezett kiállítás megnyitót és beszélgetést a művészről készült portréfilm levetítésével igyekeztünk helyettesíteni. Tudni való, hogy Kiss Bélát bensőséges kapcsolat fűzte a zenéhez, ezen belül a jazzhez is. Volt olyan képe, amit közönség jelenlétében, Grencsó István szaxofonjátékával kísérve készített.
A koncertek sorát este a Sigilben Grencsó István a „Legyen meg a te akaratod” ciklusának két, vonósötösre és szoprán hangra írt darabja nyitotta meg, amit Murányi Márta (szoprán), Szvetnyik Margit (hegedű), Miron Andrea (hegedű), Mezei Szilárd (brácsa), Brestyánszky Bernadett (cselló) és Csányi Zoltán (bőgő) adtak elő. Az első, „Mert a szabadság…” című kompozíció Szabados György azonos című versének felhasználásával tisztelgés volt a 10 évvel ezelőtt elhunyt mester emléke előtt. A második főhajtás volt Kiss Bélának, egy William Carlos Williams vers, A tett szövegének beépítésével.
Akik követik Grencsó István pályáját, azok tudják, hogy nála csak a megújulás, a változás állandó. De számukra is meglepő lehet, hogy ezúttal vonósdarabokkal állt elő. Kérdeztem, tőle, ez mennyiben köszönhető a COVID időszak bezártságának. Azt mondta, részben, így volt ideje arra, hogy megvalósítsa az egy már ideje formálódó elképzeléseit. A „Mert a szabadság …” váza a Ken Vandermark-kal felvett „Do Not Slam the Door” lemezen is elhangzó „Legyen meg a te akaratod” kompozíció volt, „A tett” magja egy a Kollektívának évekkel ezelőtt készült, akkor be nem fejezett vázlat, ezeket alakította át és bontotta ki vonósokra. Magának a zenének a hangzása egyértelműen kortárs zenei, hol méltóságteljesen áradó, helyenként zaklatottan vibráló. Hallani kell, felesleges a leírással kísérletezni.
Szvetnyik Margittól érdeklődtem, hogy neki, mint régi zene specialistának mit jelentett ezeknek az ízig-vérig mai daraboknak a játszása. „Valójában a régi zene mellett érdekel a másik véglet, a kortárs zene is. Pisti darabjainak az előadása azért különös kihívásokat jelentett, olyan nehézségek voltak benne, amire nem számítottunk, nem szokványosak. De emellett igazi élmény volt.”
Az első napot Dukay Barnabás (una corda), Grencsó István (klarinét, fuvola), Benkő Róbert (bőgő) és Miklós Szilveszter (ütős hangszerek) kvartettje zárta. Az egylelkűség, a magától értetődően közös hanguniverzumuk megidézése, a hallgatóság bevonása egy olyan világba, amire csak kivételes művészi teljesítmények nyitnak kaput.
A közönségnek ezen az estén ilyenben volt része.
- Németh Zsolt, jazzma.hu
Grencsó 65!
tovább olvasomA beszélgetés online zajlott.
Kérdező: Szia Pisti! Telefonon beszéltünk róla, hogy a közelgő 65. születésnapod alkalmából készítenénk egy valamiféle életút interjút. Készen állsz?
Grencsó István: Nem igazán. (Sóhajt.)
K.: Miért?
G.I.: Itt - ott már minden elhangzott… meg néhány oldalban egy életút…?
K.: Mégis, ez egy jeles évforduló, megpróbálhatnánk… Arra gondoltam, hogy elsősorban természetesen a zenei pályádra koncentrálhatnánk, noha biztos azon kívül is számos izgalmas dolognak voltál részese. Mi volt az első találkozásod a zenével? A családodban zenélt valaki?
G.I.: Sem a családban, sem a távolabbi rokonságban nem zenélt senki. Nem ültettek zongorához 3 évesen… Középiskolai zenekar az első lépés. Szóval dobosként kezdtem, mint mindenki… ugye ismered a mondást. (Nevet.) 1974-75. Nap együttes néven igényes, saját zenét csináltunk. Akkoriban (1973) nagyon hatott rám a Jethro Tull „Thick as a Brick” című lemeze.
A szüleim, a család 1974-ban Szombathelyre költözött, de én később, csak egy év múlva. Közben zenekaroztunk és eladóként dolgoztam egy nagyáruház műszaki osztályán. A költözéssel megszakadt az addigi „aktív” zenélés. Szombathelyen Németh Pál fuvolaművész magántanítványaként ismerkedtem a zenei alapfogalmakkal, alapismeretekkel. Klasszikus fuvolaiskolai darabokkal foglalkoztunk, ez addig tartott, amíg 1976-ban be nem hívtak katonának. Ott találkoztam Geröly Tamással. Leszerelés után felkerestem Tamást, és vele, ill. Scheer József basszusgitárossal, megcsináltuk a Masina TMK Alkotó Műhely nevű formációt. Közben Szombathelyen karbantartó lakatosként dolgoztam a Lakástextil gyárban.
K.: Fel tudod idézni, közben milyen új zenei hatások értek?
G.I.: Egészen konkrétan emlékszem, hogy Tomasz Stańko, Tomasz Szukalski, Edward Vesala és Peter Warren lemeze (az 1975-ben megjelent TWET-ről van szó – K.), amit egy rock lemezért cserében szereztem, radikálisan változtatta meg az elképzeléseimet a zenéről. Nagyon sokszor hallgattam. Egy új látásmódra, improvizációs megközelítésre nyitotta rá a szemem. Aztán persze mások is…: Amerikaiak… Rahsaan Roland Kirk és Yusef Lateef örök kedvencek. Ornette Coleman, Sam Rivers, Coltrane és a többiek… a japán, a holland, vagy a német vonal.
K.: Kb. 1982-ben történt, hogy Győrben a Masina díjat nyert egy amatőr zenei versenyen, jazz kategóriában, ami új lehetőségeket nyitott meg, új kapcsolatokat hozott.
G.I.: Föl kellett utaznunk a fővárosba… csicseregni a rádióban…
Akkor tájt ismertük megy egymást Dresch Mihállyal, aki meghívott formálódó zenekarába és 1984-ben Budapestre költöztem. Misivel, Baló Istvánnal és Benkő Róberttel 8-9 évig rendszeresen játszottunk a Bem rakparton, a Közgáz Jazzklubban, jártunk egyetemi klubokba (akkor még voltak), külföldi koncertek, NSZK, NDK… stb. Misivel eljártunk mások koncertjeire is, így hallottam először a Szabados triót, a klasszikus felállásban, Vajda Sanyival és Faragó Kázmér Antallal.
K.: Hogyan kerültél személyesen is kapcsolatba Szabadossal, akinek aztán nagy hatása volt a pályádra?
G.I.: Sárváron minden évben volt egy fesztivál a Várban, ahova meghívták a Masinát, és ott játszott Szabados is szólóban. A koncertünk után Gyuri meghívott ebédelni, és akkor ajánlotta, hogy játsszak a szeptettben. Az Adyton lemez megjelenése után (1983) ugyanis Lakatos Tóni – az akkori szóhasználattal – disszidált, és megürült egy hely a zenekarban. Én akkor még csak sejtettem, ki a Szabados. Őszintén szólva megijedtem. Nem tartottam magamat olyan szintű zenésznek, hogy ezt meg tudjam oldani. De ez a hívás, ill. kihívás volt a pecsét arra az elhatározásomra, hogy véglegesen zenével akarok foglalkozni.
K.: Sűrű időszak lehetett. Dresch kvartett, Szabados, sőt, voltak saját dolgaid is.
G.I.: Valóban akkoriban kezdett formálódni a Kollektíva is.
K.: Őrzök archív felvételeket ebből az időből, kazettáról digitalizált anyagokat, pl. a Grencsó 4 Archív 1984 címűt, amit Bognár Feri rögzített Szombathelyen. Radikálisan pimasz, friss, a hazai palettán senkihez nem hasonlítható zenét játszottatok.
G.I.: Sok minden történt azokban az években az említetteken túl is. Sokat muzsikáltunk Újvidéken. Kapcsolatba kerültem Tolnai Ottóval, Kovács Tickmayer Istvánnal. Performanszokat csináltunk Ladik Katalinnal, ilyesmik. Fontos még, hogy megismerhettem Peter Kowaldot. Nagymestere volt az életerős szabad zenélésnek. A német radikális free vonalat képviselte. Kazettányi anyag őrzi közös tevékenységünket.
K.: És a Szabadossal, a Dresch kvartettel készült lemezek után megjelentek „hivatalosan” is az első felvételeid a saját neveden.
G.I.: Az első ilyen a „Kollektíva 1988 – 89” című anyag volt, ami vinyl (analóg) formában jelent meg, az Adyton Records kiadásában, illetve az 1988 áprilisában az Újvidéken Tickmayer Öcsivel adott duó koncertünkről készült, 1990-ben kiadott Chamber Music című LP.
K.: Ezt az ebay-en márciusban 69 Dollárét kínálták, mint ritkaságot.
G.I.: (nevet) Ha valakit érdekel ennyiért, még talán tudok szerezni belőle…
K.: Elkelhetett, mert most már, mint nem rendelkezésre álló tétel szerepel. De térjünk vissza ahhoz, miként indult a saját lemezek sora a Kollektívával?
G.I.: 1991 táján megszűnt az együttműködésem a Dresch kvartettel. Ez elég nehéz időszak volt, fél évig csak tengtem-lengtem. Megismerkedtem jó zenészekkel, Jeszivel (Jeszenszky György), Czakó Péterrel. Petivel és Borlai Gergővel gründoltunk egy triót, kb. 1 évig játszottunk együtt, aztán Jeszi szállt be dobolni. Közben zenéltem a Makámban is. Szerettem. 1995-ben Simon Géza Gábor ajánlotta egy CD felvétel lehetőségét, ebből lett az Ébredés, ugyancsak ő javasolta, hogy készítsek egy Monk anyagot (Grencsó Kollektív plays Monk, 1995.), illetve ragtime lemezt (in rag time, 1997.) ’97-ben sikerült megvalósítani egy régi tervemet, és egy nagyobb zenekarral rögzítettük a Villa Negrát. Regős Pista tenorozik, Szandai Matyi bőgőzik… erős „szereposztás” volt… Az évtized a Rejtéllyel és a Fekete kenyérrel zárult, ezeken már Benkő Robi bőgőzött.
K.: Szóval egy reccsenés után szépen beindult a Kollektíva szekere. Hallgattam mostanában ezeket a lemezeket, és szerintem meglepően frissek ma is, nem fogott rajtuk az idő. Különösen szeretem a Monk anyagot, mert ugyan rengetegen játsszák és dolgozzák fel a kompozícióit, a Te változatodon érzem azt, hogy teljesen belsővé tetted, átszűrted magadon, nem csak lejátszottátok a pazar témákat némi improvizációval. Visszatekintve úgy látom, nagyon különböző stílusú zenék felhasználásával formáltad a saját stílusodat: ragtime, Monk, Ránki György, a 60-as évek táncdalai. És ezekből végül mind félreismerhetetlenül Grencsó lett. Túl hosszadalmas lenne végigmenni valamennyi albumodon, mert szép hosszú a sor, és mielőtt rátérnénk kétezres évek változásaira, hadd kérdezzem: közben miként alakult a kapcsolatod Szabadossal?
G.I.: Nagyjából folyamatos volt a munkakapcsolat és az emberi kapcsolatunk is. Játszottam a MAKUZ-ban, akkoriban még be lehetett menni a Fonóba is. Ha jól emlékszem, Debrecenben adtuk elő élőben Az események titkos történetét, készült róla egy film is. A hatása folyamatos volt onnantól, hogy megismerkedtem vele és a zenéjével, a gondolkodásával, és ez a hatás tulajdonképpen mindmáig tart.
A zenei és szellemi hagyatékának ápolására hoztuk létre 2015-ben a nagymarosi Adyton Szabadzenei Együttlétet, és bizonyos értelemben az általa kezdeményezett és vezetett Kassák Karácsonyokra emlékezünk az Adyton Karácsonyokkal. Bennem igazából a kapcsolatunk vége felé került minden a helyére, nyerte el a hatása a súlyát és a jelentőségét.
K.: Mielőtt áttérünk a pályád következő szakaszaira, beszéljünk egy kicsit az egyéb tevékenységeidről, amikkel még foglalkozol, mondhatnám úgy is, hogy igyekszel kifejezni magadat más eszközökkel is. Mi a helyzet a fotózással?
G.I.: Az úgy 76-77 táján kezdődött egy kölcsön kapott Zenit kamerával. Tudod: ami, a zenémben nem látható, a képeimen nem hallható… (nevet) A két dolog – muzsika és fotó – testvérként megvannak. Néhány képemet megvették, másokat elajándékoztam. Denise-nek, a feleségemnek készítettem a Kilincsek könyvét, egy szombathelyi kiadó megjelentette… Tolnai Ottó írt szép bevezetőt hozzá.
K.: Jó, hogy említed Denise-t. 1979-ben házasodtatok össze, fiaitok, Illés és Máté 1996-ben, illetve 2000-ben születtek. Családfenntartó lettél, miközben végig a zenélésből kellett megélnetek. Miként látod, mikor volt könnyebb, a 80-as években, vagy utána?
G.I.: A 80-as években talán könnyebb volt, jobban hallgattak az emberek élőzenét, voltak klubok, zenélési lehetőségek. Amúgy mindig ugyanúgy élek, egyszerűen, ez döntés kérdése! Apuci nem mehetett be az ATV-be nyafogni… (Fanyar nevetés.)
K.: A járvány, a koncertek megszűnése hogyan érintett?
G.I.: Nehezebb idők, a nehéz időkben… Bekapcsolódom kétkezi, karbantartási munkákba. Van szakmám, előteremtem a csekkekre valót… A szövetségek nem segélyeznek….
K.: Szóval bekövetkezett! Michelangelo széklábat farag. Miközben elég zárkózott ember vagy, nehezen beszélsz magadról, ezt ennek az interjúnak a kapcsán is tanúsíthatom, írsz verseket, amiket közzé is teszel itt-ott, és ez azért mégis más, talán közvetlenebb bepillantást enged az érzéseidbe, gondolataidba, mint a zene.
G.I.: Úgy 8 éve írom le a verseket. Tulajdonképpen az AMA-ból indult, le kellett írni szövegeket, gondolatokat. Néhány legutóbbi CD kiadványon is olvashatók. Van, ami foglalkoztat, az életem része, próbálom megírni. Néha rám jön, van egy füzetem, lejegyzek szavakat, aztán igazgatom, később kikerekedik. Elég kiszámíthatatlanul működik, de hát nincs semmi kényszer.
K.: Mi az AMA?
G.I.: Az AMA = A Másik Arc… Beat csoport. Azért csináltam, hogy tudjak vezetés közben jó zenét hallgatni. (Nevetés.) Eddig két lemeznyi anyag állt össze, illetve tulajdonképpen van egy harmadik is, de ezek csak ilyen kis példányszámos dolgok, magán kiadásban. Gyűjtőknek…
K.: Visszatekintve úgy tűnik, a 90-es évek a triók korszaka volt, de dolgoztál kibővített zenekarokkal is. 1999-ben a Fekete kenyérrel lezárult ez a szakasz, azóta sem készítettél hagyományos fúvós – bőgő – dob felállásban lemezt. Mi jött utána?
G.I.: 2001-ben a 7 ének az utolsó mohikánoknak című lemez, amit a Kampec Doloresből Hajnóczy Csaba és Kenderesi Gabi, továbbá 3 férfi (Voces) énekes és két DJ közreműködésével vettük fel, aztán két évvel később nagyjából ugyanehhez a csapathoz beszállt még Szemző Tibor, ebből lett a Dream-Car. Egyik sem tartozik a jazz mainstream vonalához, ezek kísérleti zenék, meg régóta forgatott ötletek, álmok (dreams) megvalósításai. Ebbe a vonulatba sorolható még a Tiszteletzene, amit a Magyar Rádió irodalmi osztályának felkérésére komponáltam az 1956-os forradalom 50. évfordulójára.
K.: És közben formálódott az új „nagy” Kollektíva, ami nagyjából az évtized közepére állt össze.
G.I.: Először Hans van Vliet-et, az akkoriban Budapesten élő holland harsonást győztem meg, hogy szálljon be hozzánk, később csatlakozott még Lewis Jordan testvérem, az amerikai szaxofonos – költő. Lewis felesége magyar, ezért viszonylag gyakran jöttek Magyarországra. Hartyándi Jenő hozott össze bennünket Győrben, ebből alakult ki később a barátság és a munkakapcsolat.
A Jenőnek amúgy is nagyon sokat köszönhetek, meghívott majdnem minden Mediawave-re, támogatta a kezdeményezéseimet. Az is az ő érdeme, hogy 2014-ben a komáromi Mediawave fesztiválon bemutathattuk a Szabados anyagunkat. (Ez jelent meg 2015-ben Derengés címen, dupla CD-n. - K.)
K.: Térjünk azért még vissza a 2005 utáni időszakra, az erős fúvós szekcióval jellemezhető, különböző munkaneveken futó Kollektívára.
G.I.: Sokat játszottunk, koncerteztünk, gyakran külföldön is, felvételekkel is jól dokumentált ez a korszak. A hivatalosan megjelent lemezek mellett készítettünk magán kiadású anyagokat is. A hangzás alapja valóban a több fúvós volt, de tudtunk ezzel is kísérletezni, volt úgy hogy 2 tenor, 2 harsona, 2 bőgő, 2 dob felállásban játszottunk. Ha kellett, Hans trombitált is. A BMC-nél két lemezünk is megjelent, (Szőttes fekete-fehérben; Local Time) a másodikon már Miklós Szilveszter dobolt. Szilveszter játéka nagyon jól illeszkedik az elképzeléseimhez, a dobot általában nem ritmushangszerként használja, hanem sokkal általánosabb értelemben hangszerként, és ezt csak nagyon kevesen tudják. Hanst egy idő után már kevésbé inspirálta a zene, Lewis csak alkalmilag volt elérhető, így a 2010-es évek elejére kifújt ez a több fúvóson alapuló időszak. Kb. egy évig sokat trióztunk Robival és Szilveszterrel, amikor Szilveszter ajánlotta Pozsár Máté zongoristát. Gyorsan egymásra hangolódtunk, és indult a Kollektívának egy új és erős korszaka.
K.: A Kollektívában korábban soha nem volt zongorista. Ez ilyen értelemben is új korszak.
G.I.: Sok új kompozíció született, de az évek során egyre inkább tolódtunk a spontán muzsikálás felé, kísérleteztünk formákkal, hangzásokkal. Aztán dolgoztunk pl. Rudi Mahallal, két közös lemezünk is készült (Rétegzene; Eleven Spontaneous Music Pieces.)
K.: Nagy tempót diktáltatok, évente 2-3 lemezzel jelentkeztetek ebben az időszakban.
G.I.: Igen, ez részben annak köszönhető, hogy a BMC mellett nagyon jó munkakapcsolat alakult ki Hunka Robival, a Hunnia Records tulajdonosával, aki egyrészt stúdió lehetőséget biztosít, ha valami ötlettel jelentkezem nála, másrészt számos felvételünket meg is jelentette.
K.: Ahogyan közeledünk napjainkhoz, egyre nehezebb áttekinteni, összerendezni a meglehetősen szerteágazó tevékenységedet, de azért tegyünk egy kísérletet. Az együttműködésetek Dukay Barnabással akár önálló szakasznak, történetnek is tekinthető. Hogyan kezdődött?
G.I.: Mindketten szerepeltünk 2015-ben az Újbuda Jazzfesztiválon, személyesen ott ismerkedtünk meg, és mondtam, ill. kértem, hogy nekem nagy öröm lenne, ha játszhatnánk együtt. Ez nemsokára meg is történt, 2015 októberében az Auróra pincéjében adtunk egy duó koncertet.
K.: Emlékszem, mondhatom, történelmi esemény volt!
G.I.: Engem nagyon inspirál Barnabás gondolkodásmódja és a játéka. Nem akarom párhuzamba állítani Szabadossal, mert nagyon különböző alkatok, de számomra a Szabados után maradt űrt is pótolja Barnabás. Mint zeneszerző és gondolkodó nagyon fontos nekem egy spirituális folyamat fenntartásában. Hozzájárul ahhoz, hogy teljesen új zenei világokba lépjek be.
K.: Immár hosszú és széles folyamot tesznek ki a közös zenéitek, amiknek közös, és talán legfőbb jellemzője, hogy az első hangtól az utolsóig valós idejű komponálásban születtek. És talán kiléptetek a bármennyire is szélesen értelmezett jazz keretei közül, hiszen nincs téma, és hozzá kötődő improvizáció, nincs ritmusalap, csak a közös zenei gondolatok áradása. Legújabb lemezetek, a When Down… (Amikor a hajnal…) sokkal inkább kortárs zene, mint jazz.
G.I.: Mindegy, minek címkézzük, a zene a lényeg. Én nagyon jól érzem magamat ebben a szabad zenei formában. A lényegben…
K.: A Trió Kontraszt?
G.I.: A Trió Kontrasztot szintén Hartyándi Jenő keltette életre. Elsősorban Kovács Tickmayer István zenei elképzeléseinek a megvalósítását szolgálja, de nekem is kedves és fontos ez az együttműködés. És valóban sok minden zajlik, nagyjából párhuzamosan. Nagymaroson 2015 óta szervezzük augusztus végére időzítve az Adyton Együttlét programjait, és beindultak az Adyton Karácsonyok is, egy ideig változó helyszínnel, most úgy tűnik, az Opus Jazz Clubban lehorgonyozhatunk vele. A járvány megtörte a sorozatot, de talán az idén folytathatjuk ezeket a rendezvényeket. Az Adyton programokon rendszeres résztvevő fiatalokból szerveztem a Friss Csoportot: figyelem, jön az új generáció! Aztán volt a String Collective, Benkő Robival, Szabó Sanyi és Heidrich Roland gitárosokkal, velük a Folyami zene sorozatot csináltuk. Sanyi nélkül, Bolcsó Bálinttal kiegészülve, Szalontay Tünde színésznő közreműködésével vettünk fel az „Ajtótól kapuig” című „verses” lemezt, Bolcsó Bálinttal duóban pedig az elektronika és a fúvós hangzás ötvözésével próbálkoztunk, természetesen szabad zenei keretekben.
K.: A New York City Jazz Record című szaklap elismeréssel említette 2020 lemeztermésének részeként a Ken Vandermark-kal készült első közös lemezeteket. Legalább ennyire jó hír, hogy minden jel szerint tartós együttműködésre rendezkedtetek be Ken-nel.
G.I.: Nemrég online formában kijött a második lemezünk is, Burning River, Melting Sea címmel, amin részben duóban, részben Benkő Robival trióban játszunk. A közös munka Ken-nel, terveink szerint legközelebb ősszel folytatódik.
K.: Erről az új lemezről is megjelentek az első kritikák, és nagyon kedvező a fogadtatása. Végül a kötelező kérdés: min dolgozol, mire készülsz, mit tervezel?
G.I.: Vonós zenekarra (2 hegedű – cselló - bőgő), ill. vonósnégyesre írt zenén dolgozom.
K.: Lám, az örökös megújulás! Kíváncsian várjuk. És köszönöm a beszélgetést!
G.I. Én is köszönöm neked Zsolt, és Robi ’bát is üdvözlöm!!
K.: Isten éltessen, Pisti, még hosszú, egészségben és alkotó kedvben telő életet kívánok szeretteid körében!
- Németh Zsolt, jazzma.hu
Adyton Karácsony a BMC-ben
tovább olvasomDecember 18-án este a BMC Opus Jazz Klubja adott helyet az 5. Adyton Karácsonynak. Az újdonság szédületében élő világunkban ez már akár komoly hagyománynak is tekinthető. Ahhoz mindenképpen elegendő idő telt el az első, az A38-on rendezett alkalomtól, hogy meghúzzunk, lássunk valamiféle ívet, evolúciót a sorozatban. Kezdetben a program alapvetően a Grencsó Kollektívára épült, alkalomszerűen és rotálódva kapcsolódtak be további zenészek a játékba, ez volt jellemző a Karinthy Szalonban tartott két összejövetelre is, részben az amúgy rendkívül barátságos helyszín fizikai kötöttségei miatt. Tavaly az Opusban több elemből állt össze a teljes műsor: a Kollektíva kezdett, aztán Benkő Robi vezetésével egy kisebb formáció Szabados darabot adott elő, végül több mint húszan muzsikáltak a színpadon. Az idén teljesen új koncepcióval találkozhatott a szépszámú közönség.
De haladjunk sorjában. Az első percekben egy diasorozattal megemlékeztek Veress Tamásról, a néhány nappal korábban fiatalon elhunyt grafikusról. Veress Tamás fantáziáját, ízlését és keze munkáját dicsérik az Adyton rendezvények plakátjai, az alapítvány honlapjának dizájnja és az Adyton gondozásában eddig megjelent három CD borítója és grafikai munkái. Egy kiváló művész és nagyszerű barát távozott.
Ezt követően vetítették le Medgyesi Gabriella 15 perces filmjét az idei nagymarosi Adyton Együttlétről, amelyben a foglalkozásokat vezető zenészek, illetve a résztvevők közül többen mondták el nézeteiket, osztották meg tapasztalataikat az ott folyó munkáról és a szerzett élményekről.
https://www.facebook.com/adytonmuhely/videos/2435149973402180/?t=0
A film önmagában is tanulságos és izgalmas, mert a megszólalók fontos gondolatokat fogalmaznak meg, egyrészt bepillantást engednek azokba a nehézségekbe, amiket a nagyon különböző zenei háttérrel, képzettséggel, felkészültséggel érkező fiatalokkal való foglalkozás jelent, de felmutatja az eredményeket is, amikor a résztvevők számolnak be arról, mivel gyarapodtak, gazdagodtak az együttlét ideje alatt. Ha pedig összefűznénk az évről évre készült filmeket, láthatóvá válna, hogy stabilizálódott egy mag, kialakult a „fekete öves” adytonosok köre. Ennek tulajdonképpen egyenes következménye az idei zenei program, amelyben nem különböző felállású zenekarok követték egymást, hanem a 15 fős, Grencsó István által Adyton Space Orchestra néven felkonferált formáció minden tagja végig a színpadon volt. Név szerint:
- Bakos Bettika - ének
- Schneider Vilmos - bőgő,
- Dóczi Bence - gitár
- Hoffmann Boldizsár - szintetizátor
- John Oslansky - szopránszaxofon
- Kováts Zoltán Sándor - bőgő
- Krokovay Nóra - cselló
- Lukács Péter - dob
- Németh Zsófia - fuvola
- Pantali Bence - hegedű
- Pantali Lőrinc - altszaxofon
megerősítve a Grencsó Kollektíva állandó tagjaival:
- Benkő Róbert – bőgő
- Grencsó István – tenorszaxofon, trombita
- Miklós Szilveszter – karmester
- Pozsár Máté – zongora.
Így valójában nagyon szorosra fűződött a kapcsolat a nyári táborban végzett gyakorlatok és a karácsonyi program között, ami előtt ráadásul volt mód közös próbára is. Az Opus színpada tényleg zsúfolásig megtelt hangszerekkel és a gazdáikkal. Érdekes volt megfigyelni a szereplők arcát abban a rövid időben, ami a színpadra állás és a zene kezdete között eltelt: komolyak és felelősségteljesek voltak, izgalomtól csillogó szemekkel.
Zeneileg rendkívüli magasra tette a lécet és kockázatos kihívást vállalt az Adyton Space Orchestra, amikor 14 hangszer közreműködésével kotta és megírt részek nélküli szabadzene előadásába vágtak bele. A kotta nélküliség nem jelentett azonban vakrepülést, hiszen egyrészt a zenészek többsége a nyári táborokban több éve gyakorolt ilyen és hasonló helyzeteket, másrészt Miklós Szilveszter ezúttal a zenekarral szemben állva vezérelte és formálta a zenei folyamatokat, kikeverte a hangszercsoportokból a megfelelő hangzást, szólóknak nyitott teret, alakította a ritmikai és dinamikai összetevőket. (A közben elhangzott szövegek Veress Tamás verseiből származtak.) Az eredmény egy több mint 40 perces zenefolyam volt, amiben hallhattunk kiváló harmóniákat, emelkedett és játékos részeket, szép egyéni teljesítményeket, de végül mindez szépen összeállt hatást keltett. A közönség elmélyült figyelemmel követte a zenefolyamot, a végén a tetszésnyilvánítás alapján a darab egyértelmű sikert aratott. Ráadásként eljátszották Szabados György talán legoldottabb szerzeményét, a „Regölés”-t, felszabadultan, örömmel, odaadással, méltó módon fejezve be az est zenei részét.
Úgy gondolom, a kitűnő hangulatú estén túl is jelzett valamit az idei Adyton Karácsony. Az öt év alatt rendkívüli hittel, elkötelezettséggel a Szabados szellemiség életben tartásáért végzett munka beérni látszik. Formálódik a fiatal zenészeknek egy olyan csoportja, akiknek a fejében és hangszereiben a hagyomány friss impulzusokkal érintkezve életre kel / tovább él. Van esély rá, hogy közösséget alkotnak művészi törekvéseik megvalósítására. Persze egyénileg is rengeteg munka áll még mindenki előtt, de a nyári nagymarosi táborok résztvevőiből immár ki lehetett állítani egy szabad zenét játszó nagyzenekart. Próbálgassuk a gondolatot: mi lenne, ha rendszeresen tudnának próbálni, fellépéseken tesztelni, meddig jutottak. Talán itt, a szemünk előtt bontakoznak ki a Hungarian Globe Unity körvonalai?
- Turi Gábor, magyarjazz.hu
Adyton-karácsony a szabad zenélés jegyében
tovább olvasomNem az egykori, legendás Kassák-karácsonyok folytatójaként, hanem tiszteletadó követőjeként rendezte meg az Adyton Alapítvány karácsonyi koncertjét az Opus Jazz Clubban december 18-án. A nagy sikerű esten a nagymarosi Adyton-tábor résztvevői és a Grencsó Kollektíva tagjai közös zenéléssel tettek hitet a szabad zenélés mellett.
Nincs kotta, nincsenek megszólaltatásra váró hangjegyek, csak néhány nem hivatásos hangszeres, énekes, akik augusztus végén, Nagymaroson, Szabados György utóbbi lakóhelyén összegyűlnek, hogy a mester tanításai szerint felszínre hozzák magukból civilizációs és kulturális hatásoktól mentes, eredendő zeneiséget. Különböző hátterű és képzettségű muzsikusokból szerveződik az együttlétnek nevezett tábor immár ötödik éve, a résztvevők év közben is rendszeresen összejönnek muzsikálni, így merült fel a karácsonyi zenélés ötlete is, közösségi kötetlen találkozás helyett színpadi produkció formáját öltve.
Grencsó István művészeti vezető ezúttal átadta a vezető szerepet Miklós Szilveszter ütőhangszeresnek, zenekarának többi tagját pedig besorolta a tizennégy fellépő közé. Ő maga kezdetben fafúvókás trombitát vett a kezébe, majd fő hangszerére, a tenorszaxofonra váltott. A zongora mögött Pozsár Máté ült, az egyik nagybőgőt Benkő Róbert kezelte; ők a nyári kurzus tanárai is. Mellettük énekes, hegedűs, csellós, gitáros, bőgősök, fuvolások, szaxofonosok, ütőhangszeres alkották a színpadra lépett csapatot.
Hagyományos észjárással nehéz azt felfogni, hogyan keletkezhet zene úgy, hogy semmi nincs előre megtervezve, lefektetve. Márpedig ezen az estén, Németh Zsolt Alapítványi vezető rövid beköszöntőjét és Medgyesi Gabriellának a nyári tábor pillanatait felidéző rövid filmbejátszását követően, ez történt. Miklós Szilveszter a strukturált szabad rögtönzés módszerét kimunkáló amerikai Lawrence ’Butch’ Morris példája nyomán kézmozdulatokkal, karmesteri pálcájának intéseivel indukálta a hangok, hangzatok keletkezését, irányította – nem vezényelte! – a szabadon rögtönző zenekar mozgásának rezdüléseit, a dinamikai fokozásokat, a szólisták és a hangszercsoportok egymásba fonódó megnyilvánulásait. A mintegy háromnegyed órás, kompozíciónak természetéből eredően nem nevezhető, inkább folyamatos kollektív, olykor egyéni zenei letétek sorozataként értelmezhető előadás, talán a körhöz szorosan kapcsolódó Veress Tamás grafikusművész tragikus elvesztése miatti fájdalom okán, költeményeiből is idézve, komor, méltóságteljes, olykor gyászos hangvételt öltött, rezzenéstelen figyelemre késztetve a termet megtöltő hallgatóságot.
Az amatőr és hivatásos jazzmuzsikusok együttműködéséből született műsor második részében Szabados György jól ismert, népi eredetű témát feldolgozó szerzeménye, a Regölés szólalt meg oldott hangulatban, a spontán zenélésnek a közelgő karácsony hangulatát előrevetítő örömével.
Közreműködtek:
- Bakos Bettika - ének
- Németh Zsófia - fuvola
- John Oslansky - szopránszaxofon
- Pantali Lőrinc - altszaxofon
- Pantali Bence - hegedű
- Krokovay Nóra - cselló
- Dóczi Bence - gitár
- Hoffmann Boldizsár - szintetizátor
- Kováts Zoltán Sándor - nagybőgő
- Schneider Vilmos - nagybőgő
- Lukács Péter - dob
valamint
- Grencsó István – trombita, szaxofon
- Pozsár Máté - zongora
- Benkő Róbert - nagybőgő
- Máté J. György, Gramofon
Grencsó-Dukay-Tickmayer-Holló: Esszék
A The Cambridge Companion to Jazz című modern kézikönyvnek a "jazz" szóval foglalkozó bevezető fejezete azzal a provokatívnak tűnő kijelentéssel kezdődik, hogy "a jazz: konstrukció". Ötven esztendeje talán még fáradságos argumentálást igényeit volna ez az állítás, ma már szinte természetesnek hat. A műfaj olyan különnemű stílusok és zenei nyelvezetek egymásmellettiségévé vált, melyeket se szinkron, se diakrón szemlélettel nem tudunk többé egybefogni. A határmódosulások követhetetlenül gyorsak, és mind gyakrabban hallhatunk felvételeket, melyek korábbi ismereteink szerint nem nevezhetők jazznek, a címkézésük alapján mégis azok. Az Esszék szintén olyan zenedarabokat tartalmaz, melyeket alkalmasint inkább mondanék kortárszenének. Nem csoda: a tripla albumon (!) megszólaló négy muzsikus közül három oktatóként, szakíróként és/vagy előadóként erős szálakkal kötődik napjaink klasszikus zenéjéhez, Grencsó István pedig utóbbi években kiadott lemezein szintén a kortárszenéhez közelít. A lemezcím inkább utal a szó eredeti tartalmára (próba, kísérlet), mintsem műfajjelző mai jelentésére. A zene mindhárom albumon experimentális, részben vagy egészben improvizatív, viszont sokszor lírai és töprengő, vagyis több köze van Dukaynak és Grencsónak a kísérőfüzetben található verseihez, mint a művészek értekező prózájához. A háromféle formáció esztétikáját röviden az "ut musica poesis" kifejezéssel jellemezhetjük. A tripla jazzalbum Amerikában sem gyakori, amikor mégis kiadnak ilyet, az általában zenetörténeti mérföldkő lesz. A három különböző helyszínen (Törökbálint, budapesti Assisi Szent Ferenc Templom, Opus Jazz Club) felvett, két trióval, illetve a Dukay - Grencsó duóval rögzített Esszék — az egyes lemezek a Várakozás/Szertartászene/Két hallomás címet kapták — számomra vitathatatlanul az utóbbi évek legjelentősebb magyar jazz-zenei vállalkozása. Mély és elmélyedésre ösztönző metafizikus muzsika, mely ugyanakkor példaadóan tetszetős küllemmel jelent meg. Csak remélni tudom, hogy emez opus magnumról részletekbe menő elemzések készülnek a jövőben, és a határokon túl szintén felfigyelnek majd az Esszék a világ zajrezsimjével dacoló, a csendeket is fontos alkotóelemként használó, formabontó szabad kamarazenéire.tovább olvasom - Németh Zsolt, jazzma.hu
V. Adyton Szabadzenei Műhely és Alkotó Együttlét
tovább olvasom1. nap
Fittyet hányva minden valószínűségre és hűvösen racionális kalkulációra, megnyílt az V. Adyton Szabadzenei Műhely és Alkotó Együttlét Nagymaroson. A rendezvénysorozatot Szabados György zenei és szellemi örökségének ápolására indította 2014-ben Grencsó István és a helyszín sem véletlen, hiszen Szabados György életének utolsó évtizedeiben Nagymaroson élt.
A táborban az érdeklődő zenészek avatott mesterek vezetésével a szabad improvizáció, a szabad zenélés technikáival és – ami még ennél is fontosabb – a lelkületével ismerkednek. Az idén 22 fővel rekordot döntött a résztvevők száma. Többségük már a korábbi években is szerzett tapasztalatot és ennek birtokában tért vissza Nagymarosra, de érkeztek újak is.
A nulladik nap estéjén a nyitó program Peter Kowaldról, a nagyformátumú, Magyarországon is számos alkalommal fellépő bőgősről szóló Off the Road című film közös megtekintése volt, segítve a ráhangolódást a másnapi közös munkára.
Augusztus 21-én délelőtt Lewis Jordan amerikai szaxofonos, költő és szociológus tartott zenei gyakorlatokat valamennyi résztvevő számára. Ezt követően kiscsoportos foglalkozások következtek Lewis Jordan, Szabó Sándor és Benkő Róbert vezetésével. Éppen Szabó Sándor ült mellém az asztalhoz, őt kérdezem az eddigi tapasztalatairól. „Mindenhova koncepcióval indulok. Tudván, hogy itt vegyes lesz a muzsikusok összetétele, van aki konziból jött és vannak a zsigeri zenészek. A konzi tapasztalata itt bizonyos értelemben akadály, fel kell szabadítani őket az ott elsajátított fegyelem és gátlások alól. Itt nincs kotta, mindent magunkból kell kijátszani, ez nem a technikáról szól, sokkal inkább mély pszichológiai folyamat. Ehhez készítettem elő különböző helyzetgyakorlatokat, ami felöleli a zene minden dimenzióját, a ritmust, a dallamot, a formát, a harmóniát. Közben kapnak ismereteket a zene metafizikájáról és mélyebb pszichológiájáról is, ami segíthet önmagunk jobb megismerésében. Próbálom megéreztetni velük, hogy a zenének az elsajátítása nem csupán előre leírt dolgok begyakorlása, hanem sokkal inkább megtapasztaláson és átélésen alapuló beavatódás.”
A közös ebéd után Lewis Jordan-nel beszélgetett Turi Gábor és Németh Zsolt a pályájáról, mestereiről az őt ért hatásokról, művészi törekvéseiről, a szabad zene egyes fejezetiről.
Délután folytatódtak a kiscsoportos gyakorlatok, majd este a társművészetek felé vállalt nyitottság jegyében a helyszínt biztosító Sigil galéria és kávézóban megnyílt Gábor Béla fotókiállítása. Először Kelemen Sándor szép, értő, a képekhez való közelítést segítő megnyitója hangzott el, majd Lewis Jordan altszaxofon szólója következett, ahol képtől képig sétálva minden fotóhoz fűzött néhány hang-jegyzetet.
Az est hátralevő részében a formációk egymást követve közönség előtt mutatták be az első napi munka eredményeit, végül a napot Grencsó István vezényletével és instrukciói alapján két nagyzenekari darab zárta.
Néhány vélemény azoktól, akik első alkalommal vesznek részt a táborban. ”Jazzt is tanultam a konziban, az ottani improvizációs gyakorlatok mások voltak, inkább akkord alapúak. Az itteni más, valami ilyesmit vártam, ez nagyon jó.” „7 évig tanultam klasszikus zenét, ennek nem volt része az improvizáció. A légkör szabadságot ad, meg lehet nyílni. Tavaly nézőként már jártam a táborban, de átélni még nagyobb élmény.” „Úgy alakul, amire számítottam, hogy nagyon nagyon jó lesz. Szabad, felszabadult hangulat. A zene is kezd néhol jó lenni, de ebben még javulhatunk.”
És ez még csak az első nap volt.
2. nap.
Maloschik Róbert főszerkesztő úr felemelte pálcáját, és megintette a krónikást, mert késett a beszámolóval. És a lapnál nyilvánvalóan rendnek kell lenni, az ígért írásnak el kell készülni, tehát igaza van – még akkor is, ha a késés nem róható a krónikás lustaságának számlájára, az oka inkább az események sűrűségében is összetettségében azonosítható. És ezzel valójában már át is csúsztunk a történtek felidézésébe.
A nap a programnak megfelelően kiscsoportos zenei foglalkozásokkal kezdődött Lewis Jordan, Szabó Sándor, Benkő Róbert és Grencsó István vezetésével, és ezek folytak a délután derekáig. 16:30-kor kezdődött Bognár Ferenc „Szabados György zenei építkezése – közös zenehallgatás és elmélkedés” című előadása, amiben bemutatta néhány fontos Szabados kompozíció fő motívumainak alakulását, egyebek között a Ballada, a Tánczene és a Ceauswitzi koncert példáján. Ezeknek a daraboknak a hallgatása – legyen szó bármelyik változatról – mindig finom zenei élmény. De a belepillantás lehetősége az alkotói folyamatba olyan módon, hogy az időrendben rendelkezésre álló koncertek, lemezfelvételek alapján követhetővé válik, miként integrálódott például a Csíki verbunk a Ceauswitzi koncertbe, kifejezetten izgalmas intellektuális kaland, különösen olyan minőségű kalauzolás mellett, mint amilyet Bognár Feritől kaptak a jelenlevők. Az előadás után őt kérdeztem arról, hol tart a Szabados Archívum gondozása és milyen feladatok vannak még hátra. „Lényegében az audio gyűjtés, rendszerezés, értékmentés befejeződött. Persze mindig kerülhetnek elő új anyagok, amiket be fogunk illeszteni, de a munka oroszlánrésze befejeződött. Ezek a kincsek megfelelő szöveges instrukciókkal ellátva a Szabados György világa honlapon magyarul, angolul és részben németül elérhetők. A videók feldolgozása is a végéhez közeledik, néhány videóval van még munkánk, az idén ezzel el fogunk készülni.”
A következő esemény Mezei Szilárddal, a vajdasági zeneszerzővel és brácsással folytatott beszélgetés volt. Szilárd beszélt tanulmányairól, zenei gyökereiről, arról az útról, amelyen eljutott a szabad zenéhez, és nem utolsó sorban együttműködéséről, közös muzsikálásairól Szabados Györggyel. A hallgatók bepillantást kaphattak abba is, zeneszerzőként miként kezeli a komponált részeket és a szabad improvizatív elemeket a műveiben. A beszélgetés után a jeles brácsás a tábor zenészei számára workshopot vezetett, mégpedig nagy sikerrel, ha a feszes napirend nem szorította volna őket, talán egész nap folytatták volna.
A délutáni próbák után Szabados György özvegyének, Jutka asszonynak a kertjében mintegy hetvenen gyűltek össze házi muzsikálásra, kis esti zenére. Egy ház kertjében ez azért elég méretes gyülekezet, jogosan merül fel a kérdés, kikből állhatott. Nagyjából a felét a tábor résztvevői és tanárai tették ki. De eljöttek Jutka asszony rokonai, barátai, ismerősei, művészetet kedvelő nagymarosi polgárok, aztán végül, de egyáltalán nem utolsó sorban a szabad zene feketeöves rajongói és a hazai jazzélet néhány ikonikus figurája. Ráduly Misi majdnem minden nap a délutáni programoktól az éjszakai beszélgetésekig a táborban időzött, jószerével minden résztvevővel személyes kapcsolatot alakított ki, így adhatott nekik értékes bíztatást. Szigeti Péter két éjszakába nyúló estén tartott a Sigil teraszán spontán, élmény alapú jazztörténeti szózatokat. No, de térjünk vissza az esti kertbe, ahol Szabados egykori, és ma is aktív zenésztársai közül először Mezei Szilárd és Benkő Róbert duóját hallgathatták meg a sajátos aurájú helyen a résztvevők, majd Grencsó István és Dresch Mihály páros hol csendesen emelkedett, hol kirobbanó improvizációjának hangjai töltötték be az estét. Nehéz lenne megmondani, ez a négy kiemelkedő muzsikus mikor lesz legközelebb látható és hallható egy program keretében – ha egyáltalán. Így a kert vendégei mindenképpen unikális esemény részesei voltak, úgy zenei, mind történeti értelemben.
Elszállt az idő, későre fordult a gyönyörű nagymarosi este, és mivel tíz után nem illendő (meg amúgy nem is szabad) csörömpölni, a Sigil kertben már nem szólaltak meg a hangszerek. De nem volt akadálya a teraszon az újabb Nagy Éjszakai Beszélgetésnek, aminek résztvevője volt mindenki a középiskolás korú fiataloktól a foglalkozásokat vezető tanárokon át fentebb említett nagy öregekig. És ez legalább annyira integráns része az Alkotó Együttlétnek, mint a közös muzsikálás. De erre később még visszatérnék.
3. nap
A nap javarészt a munka jegyében telt, a zenészek különböző formációkban végeztek zenei gyakorlatokat. Ezt napközben egyetlen más típusú program szakította meg, Dukay Barnabás 2,5 órás előadása Bach c-moll csellószvitjének saraband tételéről, amely során a kozmikus összefüggésektől indulva és a hangok, hangpárok viszonyáig eljutva tárta fel a hallgatók előtt a darabba kódolt rejtett összefüggéseket, üzeneteket. Azt hiszem, túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a hallgatók olyan muníciót kaptak Dukay Barnabástól zenefilozófiából és műelemzésből, ami hosszú ideig elkíséri őket, és hatással lehet arra, ahogyan a zenéről gondolkodnak.
Az esti bemutatók sorát a Szabó Sándor vezette, gitárosokból, fuvolásokból, énekesekből, billentyűsből és ütősből álló műhely nyitotta, bepillantást engedve a zeneteremtés folyamatába. Bemutatójukat Szabó Sándor (gitár) és Hoffmann Tamás Boldi (billentyűs) duója zárta. Ezt követte Benkő Robi három bőgősből és egy csellistából álló workshopja, a lágyan áradó hangzástól a zaklatott futamokig széles skáláját villantva fel annak a csodálatos hangzásnak, amire ezek a hangszerek képesek. A harmadik műhely a Lewis Jordan által vezetett fúvósokra szerveződött. Zenéjükben a nagyzenekari hangzásból kiindulva, ahol felépítettek és szétbontottak motívumokat, lehetőséget kaptak a tagok szólók bemutatására is. A koronát a bemutatókra a mesterek örömzenéje tette fel, Grencsó Istvánt, Lewis Jordant és Benkő Róbertet dobon a fiatalok közül Lukács Péter kísérte. Ezt követően a hallgatók bónusz és levezetésként egy jellegzetes Grencsó performanszt kaptak, Lehunyt szemű zene címen. A zenészek a Sigil udvarának peremén, a közönséget körülvéve helyezkedtek el, Grencsó Pista körbe sétálgatva mutatta, ki szólaltasson meg egy hangot. Koppanás. Egy pendítés a bőgő húrján, gitáron. Egy hang a szaxofonból, fuvolából. Egyetlen billentyű leütése a zongorán. A háttérben a tücskök is hozzáadták a magukét, távolról beszűrődött egy éttermi társaság zsongása, a Dunán árral szemben haladó hajó pöfögése. Béke, elengedés, kisimulás. Ebben a hangulatban kezdődött a hosszú esti beszélgetés, társasági élet.
4. nap
Inspirált, egyúttal izgatott készülődés, a műhelyek alkotó zajai, mert ugyan cél, hogy az Együttlét minden órája, sőt perce adjon valamit a résztvevőknek, de azért a záróhangversenynek, annak, ami ott elhangzik, mégis megvan a maga jelentősége, hiszen az érdeklődők, a hallgatók számára akkor és ott érhető tetten, milyen művészeti eredményt sikerült kihozni a négy sűrű napból. Ugyan semmi szükség előzetes mentegetőzésre (spoiler), de azért érdemes megemlíteni, hogy a workshopok vezetői előtt a legnagyobb kihívás talán az volt, hogy egyrészt a hangszertudás, másrészt a szabad zenében szerzett jártasság tekintetében nagyon széles skálán elhelyezkedő „gyakornokokból” kellett kihozniuk olyan produkciót, amiben mindenki részt vesz és mindenki a magáénak érezheti – a legminimálisabb művészeti, minőségi kompromisszummal.
A hangulati rákészülést, az oldódást támogatta egy újabb grencsós sziporka. A részvevők merészebbjei – a többség merész volt J – a nagymarosi strandon a Dunába gázoltak és a hullámokat simogatva, paskolva hívtak elő vízi zenét, amit a partról Lewis Jordan szaxofonja kísért. A strandolók meglepetéssel vegyes érdeklődéssel fogadták a produkciót, volt, aki valamilyen vallási szertartást vélt látni. Tulajdonképpen miért is ne? Invokáció, a múzsák megidézése az esti programhoz.
A záró koncertet ismét a műhelyek bemutatkozása nyitotta, nagyszámú érdeklődő előtt, gyakorlatilag megtel a Sigil udvara. Eljöttek néhány táborlakó családtagjai, szülők, barátok, barátnők, jazz fanatikusok távoli településekről, a helyi törzsközönség és betévedtek nagymarosi turisták is és – figyelem! – olyanok is, akik a korábbi években voltak a tábor résztvevői. Szabó Sándor Mélytengeri kutatócsoport nevű, akusztikus, elektromos és basszusgitárból, illetve három fuvolából álló formációja három darabot mutatott be, A tenger lélegzése, a Bújócska a kukoricásban és határozott dramaturgiai ívet követő Eszméletvesztés és feleszmélés címűeket. Jól indult az este, a közönség hangos tetszéssel fogadta a zenét. Lewis Jordan formációja állt legközelebb a hagyományos jazzes felálláshoz: ütősök, gitárosok, bőgősök, zongora és erős fúvós szekció foglalt helyet a pódiumon. Minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy a programjuk a világ nagyon sok színpadán megállta volna a helyét. Lewis is komolyan odatette magát, két versét is beleszőtte a műsorba, ugyanakkor teret hagyott és adott a fiataloknak is, akik szólókban villanhatták meg a szabad zene műveléséről elsajátított tudásukat, ovációra ragadtatva az egybegyűlteket. A következő blokkot Benkő Robi csapata játszotta három bőgő, cselló, hegedű, dob összeállításban. Először a Hajnal című darabot adták elő, majd Szabados György Miracle című kompozíciójának átiratát játszották, csodát varázsolva a hallgatóságnak. Ezután tovább gyorsultak az események és emelkedett a hangulat. A Grencsó, Jordan, Benkő, Miklós felállású, összeszokott zenekar adott rövid, pörgős műsort, majd az immár a fiatalokra épülő Adyton Space Orchestra eljátszotta Grencsó AMA Beat korszakából származó Arcok című dalának áthangszerelt változatát, illetve az erre az alkalomra írt Ötödik című darabját. A szárnyaló hangulatot még egy fokkal feljebb emelte az Adyton Full Ensemble, amiben mindenki a színpadon állt. A zenéjük addig-addig kanyargott, míg végül egy Rashaan Roland Kirk motívumban csúcsosodott ki, hogy aztán átváltson, kiegészüljön az ugyanerre épülő, korábban a Budbudas repertoárjában szereplő „Száz puszi repül” című szöveges változattal. Ha valaki azt gondolná, hogy a szabadzene egyenlő a borongós világfájdalommal, ebben az estében találhatja a cáfolatot. Felszabadult öröm, harsogó jókedv – így zárult az 5. Adyton Szabadzene Műhely és Alkotó Együttlét zenei programja. „Maradjatok együtt”- kiabálta be valaki, és a jelenlevők közül ezzel minden bizonnyal sokan egyetértettek. Valóban, a szervezők elkötelezettek a folytatás mellett, és ehhez nagyon sok bíztatást kaptak az utolsó éjszakába nyúló beszélgetések során.
Több mint zene. Talán ebből az állításból kiindulva lehet kísérletet tenni annak megértésére, mitől különleges az Adyton Együttlét. Ez jól hangzik, de mi az a többlet, ami megkülönbözteti más programoktól? A működését, a fennmaradását a céljaival, lelkületével azonosuló önzetlen támogatás biztosítja. Ennek van egy pénzügyi oldala, ahol tényleg minden fillér számít. Nagy köszönettel tartozunk Nagymaros Város Önkormányzatának és a Magyar Jazz Szövetségnek a támogatásukért. Ez nélkülözhetetlen ugyan, de ettől még nem lenne különleges. Viszont különlegessé teszi azoknak a tanároknak, mestereknek, elismert és nevet szerzett zenészeknek, művészeknek az elkötelezett és önzetlen hozzájárulása, amivel terelgetik a zenében és azon túl is a magukat rájuk bízó fiatalokat. A nevüket nem sorolom, mert hátha kihagynék valakit, de a lista tekintélyt parancsoló. Ők valami más, számukra esetleg közvetlenebb hasznot hajtó tevékenység helyett vállalják, hogy eljönnek Nagymarosra és hozzáférhetővé teszik a tudásukat, tapasztalatukat. De ugyanígy önkéntes munkát végeznek mindazok, akik megszervezik a tábort évről évre, gondoskodnak a programokról, a szállásról, az ellátásról, a hangosításról, világításról, a rögzített anyagok rendezéséről, archiválásáról, közzétételéről, az Adyton honlapról, a Facebook oldalról és Youtube csatornáról, a plakátokról és a dizájnról. De említhetem David Klavins urat, aki a saját építésű nagyszerű hangszerét, az una corda piano-t már második éve a zenészek rendelkezésére bocsátja. A lelkesedésből és a minőségből lassan brand jön létre, ami egy fiatalembert arra indított, hogy anonim felajánlással „ösztöndíjat” biztosítson egy főnek, akinek nehézséget okoz a tábor költségeinek előteremtése. Az Adyton lelkületre a legjobb példát azok a fiatalok adják, akik több éve résztvevői a programoknak, és egy évig spórolva, gyűjtögetve felajánlottak egy összeget adományként az Alapítvány céljaira. (Jövőre ők fogják kiválasztani a jelentkezők közül azt, akinek a részvételét ezzel támogatják.)
De a legfontosabb az, amit tábor résztvevői tapasztalnak. Egy fiatalember szavai a zárónapon: „arról beszélgettünk néhányan, hogy amit itt tudásban és lelkületben kaptunk, az olyan, mintha egy évig jártunk volna egyetemre”. Mindenki valami hasonlóról számolt be, ha nem is ennyire tömör megfogalmazásban, gyarapodó tudásról, pozitív emocionális, közösségi élményekről.
A zenei tartalom mellett az épülő közösség is emblematikus jele az Adyton Együttlétnek, aminek láthatatlan csatornákon terjed a híre. Az utolsó nap délutánján a Sigil kávézó egyik asztalánál hosszasan üldögélt egy négyfős társaság, köztük egy idős, élénk és csillogó tekintetű úr. Sokáig betérő turistáknak véltem őket, németül beszélgettek. Aztán egy idő múlva kiderült, hogy az idős úr Niklaus Brandtschein jezsuita szerzetes és zen mester, aki hallott a táborról, és ha már éppen Magyarországon járt, kíváncsi volt, milyen kapcsolat van itt a zene és a spiritualitás között. Amit szemlélődő, csendes külső megfigyelőként tapasztalt, azt nagyon pozitívnak találta. Talán még folytatása is lesz ennek a találkozásnak.
Emelkedett befejezés.
Grencsó Pista és társai hosszú útjuk, vándorlásuk során felfedezték a messzi-messzi Adyton Galaxist, és találtak ott egy élhető, benépesíthető helyet, ahol a minőségi művészet mellett honos a béke, a nyugalom, a szeretet. Ahol párban áll az alázat és a felelősség, a megértés és a másik véleményének tiszteletben tartása. Igazából itt volt az Adyton Együttlét helyszíne. És jó volt nekünk ott lenni. Most a visszatérés következik. És miénk a remény, hogy ez nem olyan lesz, mint Pierre Boulle regényének, A majmok bolygójának zárójelenete.
- Németh Zsolt, www.jazzma.hu
Grencsó István: Ajtótól kapuig
tovább olvasomZeneköltészet - költészetzene
Grencsó István elsősorban zenészként, komponistaként szerzett magának hírnevet. Az alkotó művészek azon kasztjába tartozik azonban, aki multi-instrumentalistaként igyekszik kifejezni gondolatait. És nem csupán fúvósként multi-instrumentalista, olyan hatást keltve, mintha mindig az lenne az igazi hangszere, amin éppen játszik, legyen az alt-, tenor-, vagy szopránszaxofon, klarinét, basszusklarinét, vagy fuvola. Szívesen fordul más eszközökhöz is: korábban fotózott - megjelent egy szép albuma Kőszeg kilincseiről (Kilincsek könyve, BKL Kiadó, Szombathely) - részt vett filmek készítésében, néha a koncertjeiről készült felvételeket CD-re másolva míves, kézzel rajzolt – festett egyedi borítókba bújtatja, ezzel lepi meg barátait. A rendíthetetlen vágy arra, hogy kifejezzen, mások számára is hozzáférhetővé tegyen valamit a belső világából. És végül is ez az eredeti művész megkülönböztető ismérve: vannak észlelései, gondolatai a belső és külső világról, amikkel újat tud mondani, és a mondandóját alkalmas formába képes önteni. Fogalmat alkot. Megnevez. Szavakon innen és szavakon túl.
Grencsóról alapvetően a zenére, a szavakon túli tartományra asszociálhatunk, de kiderült, belépett a szavakon inneni világba is, és az évek során egyre gyarapodtak versei. Terméséből összeállított egy magánkiadásban megjelent kis kötetet is. (Hunyó parazsak csupán. 2013-2016.) Ebből azonban felfeslett a zenéje és a versei közötti kapcsolat is, így vált nyilvánvalóvá, hogy a versek címei, egyes verssorok korábban felbukkantak már a lemezein számok címeiként. Az összefüggés, hogy ugyanaz a belső világ munkál a zenék és a versek mögött, még erősebbé vált azzal, hogy új lemezén összefonódik a két forma, bár egyelőre hagyjuk nyitva a kérdést, hogy a versek kapnak zenei, vagy a zenék szöveges támogatást.
A Grencsó pályáját figyelmesen követőkben talán felmerül a gyanú, hogy ez nem teljesen előzmények nélküli, hiszen 2004-2006 között felvett már anyagokat az AMA (A Másik Arc) névre keresztelt zenekarával. Ezen Grencsó gitározik és énekel, ő jegyzi a szövegeket és a zenéket, Hock Ernő dobol (!), G. Szabó Hunor basszusgitározik (!), közreműködik még Szilárd Zoltán orgonán és Hans van Vliet harsonán. Hamisítatlan alternatív rockot játszanak, néhány akkordra épülő zenével, és a Grencsóra oly jellemző fanyar, ironikus szövegekkel. Egy bolondozós kitérő az amúgy rendkívüli következetességgel járt úton. Az „Ajtótól kapuig” CD-n azonban valami teljesen mást hallhatunk.
A megzenésített versek előadása széles csapás, sokan járnak rajta, születtek emlékezetes, időtálló és silány produkciók is a műfajban. Abban nincs igazán semmi meglepő, hogy Grencsó új lemezét nem lehet besuszterolni közéjük. Őt soha nem izgatta az, amit mások már megcsináltak, vagy meg tudnak csinálni, mindig az eredetit, az újat, az egyedit keresi. Most is valami ilyennel állt elő. Vállalkozásához kiváló társakat nyert meg: az ikonikus bőgőst, Benkő Róbertet, és két olyan kitűnő fiatalabb muzsikust, akikkel gyakran zenélt együtt az elmúlt években, Heidrich Roland gitárost és az elektronikát és effekteket kezelő Bolcsó Bálintot. Ez egy olyan kvartett, ahol a tagok szemrebbenésekből, vagy akár azok nélkül is értik egymást. Ők hívják tehát életre a zenét, a verseket pedig Szalontay Tünde színésznő szólaltatja meg. Szóval nem énekesnő, hanem színésznő, vagyis nem dalokká transzformálódnak a szövegek, hanem szövegként hangzanak el. Ennyit rögzíthetünk előre: nem-ritmikus alapon szerveződő zene (hiszen nincs dobos a zenekarban) és versmondás csúszik egymásra. A zene szövődik a szöveg köré, vagy a szöveg fonódik bele új színként a zenei szövetbe? Leginkább mindkettő, egyszerre, párhuzamosan és egymásra tekintettel. Miközben – és itt foghat gyanút az ember, hogy a szokásosnál összetettebb konstrukcióval van dolga – a szöveget lekeverve a zene önállóan is abszolút megállna, de ugyanezt elmondhatjuk a szöveg előadására is, zene nélkül sem roskadna össze, előadás lenne úgy is. Ugyanakkor egy pillanatig sem akarom azt állítani, hogy feleslegesek lennének egymás számára. Ezt a végső soron figyelemre méltó módon rafinált megoldást, az egymástól látszólag függetlenül haladó zene és szöveg összesodrását az tette lehetővé ebben a minőségben, hogy egy forrásból, Grencsó belső világából fakadnak. Összetartozásukat, egymásra reflektálásukat nem olyan triviális eszközök teremtik meg, mint a szótagok, szavak ritmusát lekövető tram-pap-pam trilla-lil jellegű, a hangsúlyos szótagoknál jól megnyomott ütemek, a kapcsolatuk ennél sokkal mélyebb, és ennek a felszínre hozása volt az igazi kihívás a zenészek és Szalontay Tünde közötti interakció során. Ezt bámulatosan oldották meg, és nem hasaltak el azon az extra akadályon sem, hogy a zenék java része nem előre megkomponált darab volt, hanem spontánul született a felvétel során. (Igaz, a stúdiómunka előtt néhány élő fellépésen volt módjuk kísérletezni.)
Az első, egyúttal címadó szerzeményen (Ajtótól kapuig) a szöveget Grencsó mindössze néhány zongorahanggal kíséri. A következő három vers alatt (Csak; Az építményeken túl; Illatozva) a zene folyamatos, az elektronika halk, fémes zörejeire épül, itt-ott akusztikus gitár és bőgő hangokkal kiegészülve, majd a harmadikban lágy fuvola szólammal gazdagodva, lebegős aurát festve a szöveg köré. A Csipkebokor című számnál változik a zene, Heidrich Roland torzított, reszelős elektromos gitárhangjai és Grencsó távolabb, háttérben szóló trombitája adják meg a karakterét. A Még sohasem láttalak szép sorait minimalista gitárhangok kísérik, néha egy bőgő pendüléssel, elektronikus effekttel társulva, és valami hasonló szól egy kicsit sűrűbben és intenzívebben a Sírunk alatt is. A Titkon-hoz mintha már nem is lenne kíséret, és az is alig hallatszik; némi búgás, kitartott mély bőgő hang, trombita foszlány. Az elandalodásba belecsap a Mindent egybevetve, ami zaklatott és zaklató gitárral indul és Szalontay Tünde sikításáig és valamennyi hangszer free jellegű kitöréséig emelkedik. A Várakozom című verset egy szál zörgős akusztikus gitár kíséri. Grencsó kedveli Bob Dylan-t, ezért kaphatott helyet a lemezen az a szöveg, amelynek egy változatát már az AMA is előadta (Hogy is fú a szél – üzenet Bob Dylan-nek). A Maradni csendben verssel Szalontay Tünde egyedül marad, és bizony van húzása, ahogyan előadja a szöveget. Erősen pszichedelikus hatású zene jön létre abból, ahogyan az egyik hangszer – jobbára a gitár – tépi, töri a hangokat, míg a másik – az elektronika – nyújtja, lebegteti, a bőgő meg arról gondoskodik, hogy valahol a gyomor táján is remegjen, ez emeli a V alakban sorait. Az Egy csipet só meglepetésként bluesos lüktetésű kíséretet kapott, de ez a pici könnyedség talán csak ahhoz kellett, hogy felkészülhessünk a Már jó ideje dráma-sűrítményére. Az azonosítatlan, ismeretlenből várt fenyegetés, a mindennapi élet kereteinek széthullásából fakadó bizonytalanság, félelem. A kiszolgáltatottság. Szikár, a lélekbe és a tudatba markoló látomás, amit a zene még hátborzongatóbbá tesz, de ugyanakkor az is benne van, már ennek sincs tétje, a veszteséget senki nem tartja számon. Befejezésül a Hamu sincs és nincs salak szép kis gyöngyszeme, amit az tesz különlegessé, hogy a számok többségében amúgy nem játszó Grencsó alig hallható klarinétja kíséri a szöveget.
A hallgatók számára a lemezen az egyik felfedezést feltétlenül Heidrich Roland végtelenül finom gitárjátéka jelentheti. Karcos és ugyanakkor mégis lágy, torzított effektjei nagyban járulnak hozzá a lemez atmoszférájához. Stílusa Josef van Wissem és Jim Jarmusch közös lemezeinek soundjára emlékeztet, élmény hallgatni. De ugyanígy csak elismeréssel lehet szólni Bolcsó Bálintról és Benkő Róbertről, akik nagy érzékenységgel gazdagították a zene megragadó finomságú szövetét. Az elektronika körüllengi a gitárt, a bőgő pedig a megfelelő súlypontokon a mély hangokkal jelöli ki a zene által átfogott terjedelmet, tartományt. Grencsó István bár meglepően keveset játszik, kisugárzása végig intenzív, puszta jelenlétével inspirálja, vezeti társait a vizionált zenei szövet megteremtésében. Szalontay Tünde érezhetően alaposan bedolgozta magát a versek hangulatába, világába, azokat nem csupán „elszavalja”, hanem sok regiszteren játszva életre kelti.
A lemeznek van egy erős, egységes hangulatú világa. Mondhatnánk melankolikusnak, de nem a kedélybeteg értelemben, hanem a fizikai valóságon túli Létre való érzékenységre utalva. A versekben emlékek, impressziók, mikroszkopikus megfigyelések, apró érzések, villanásnyi látomások jelennek meg, és ezek befogadásához nyit utat a szilánkokból, alig látható kristályokból épülő zene.
Térjünk vissza ismét a zene – szöveg kapcsolatra. Mint mondtam ezek – véleményem szerint abszolút szándékoltan – egymás mellett, jószerivel egymástól függetlenül haladnak. Az összekapcsolódásuknak, az eggyé válásuknak a hallgató fejében és lelkében kell megtörténni. Az alkotók nem előre gyártott, készre ízesített produktumot dobnak elénk, hanem aktív szerepet kínálnak a szenzibilis befogadónak, aki így alkotótárssá válhat.
Grencsó István perfekcionista. A keze közül kikerülő munkák minden részletét igyekszik elképzeléseinek, művészi koncepciójának szolgálatába állítani. Így van ez a lemez borítójával is, az előlap távol-keleti képek hatását megidéző gyönyörűséges képe Veress Tamás tehetségét dicséri. A belső oldalon Zalán Tibor játékos szövege található, amiben költőtárssá fogadja Grencsó Istvánt.
Az Ajtótól kapuig az Adyton Records és a Hunnia Records & Film Production közös kiadványa, a megjelenést Molnár Csaba és Hunka Róbert Zoltán menedzselte. A kiváló hangminőség Makay András hangmérnök munkája.
Ezt a lemezt nem partikon fogják rongyosra hallgatni. De kiváló társ lehet egy magányos estén.
- Olasz Sándor, www.riff.hu
Grencsó–Dukay–Tickmayer-Holló: Esszék (3 CD)
tovább olvasomHa tehetném, átszabnám kicsit a naptárat, mozgathatóvá téve a Zene Ünnepét, legalább magunk között. Úgy vélem, hogy az éppen akkor érkezik el, amikor a fent jelzett zenefolyamból meghallgatunk néhány percnyi részletet. A kérdések pedig, amelyek azzal kapcsolatosan az első körben felvetődnek. Ez jazz? Tágabb értelemben véve alighanem. (Mondom én.) Az ortodox „okosok” táborában valószínűleg a „nem” lesz a preferált válasz. Az előzményekből aztán logikusan következik egy határozott „talán”.
Kortárs muzsikába oltott, korlátokat alig tűrő kamarazene? Közeledünk, közeledünk.
Improvizatív zeneteremtés? Igen, úgy vélem, a módszere jellemzi legpontosabban a sok tekintetben különleges tripla albumot, nem pedig a stílus-meghatározás nem sok reménnyel kecsegtető kísérlete.
Tény, hogy a létrehozott, minden tekintetben madár-szabadságú zene értékét egyértelműen növeli létrejöttének már említett, ritkaság-számba menő módja. Próbafolyamat ugyanis nem előzte meg a munkát. Mégis sallangmentes, kerek és egész alkotások születtek. Mintha kottából játszották volna azokat, pedig nagyon nem. Merem állítani, hogy a három CD azok egyik „közös nevezője”, Grencsó István legfontosabb művei közül való: kiemelt helyet foglalnak el az elsőrangú és csodálatos termékenységgel megáldott eddigi munkásságában. (Dukay Barnabás műveit sajnos nem ismerem olyan mértékben, hogy az ő esetében is felelősséggel elmondhassam ugyanezt.)
Miféle (alkotó) erők munkálkodhatnak az effajta zenék születésekor? A közelítőleg hasonló módszerekkel működő és dolgozó Vágtázó Halottkémek esetében ősi energiákból táplálkozó tudat alatti ösztönök mozgatják azokat, amelyek a színpadon robbannak ki a zenekar tagjaiból. Jelen esetben azonban a megoldás kulcsaként – a legmagasabb fokú hangszeres tudáson és a rögtönzés taníthatatlan képességén túl – én a lehető legpozitívabb értelemben vett módosult tudatállapotra, a lelki békére, annak sajátos kisugárzására és egyfajta működési mechanizmusára gondolok, amely nem csak a befelé fordulásra, hanem a zenésztársak rezdüléseire való ráfigyelésre, valamint a zenei történések érvényes lereagálására, tovább szövésére is alkalmassá teszi őket, amelyek következtében olyan minőségű muzsika jöhet létre, hogy később bátran préselhetik CD-re azokat. Nos efféle elmélyült, eleven, élettel teli, mégis a spiritualitás határát súroló kapcsolatot vélek felfedezni a négy muzsikus között.
A három lemezanyag összefoglaló címe: Esszék. Nem lenne túlságosan elvetemült vállalkozás valamilyen közös nevezőre hozva értékelni azokat, ám külön kezelve mégis csak teljesebb képet kapunk róluk.
Az első, stúdióban készült alkotás a Várakozás. (Az egyik Grencsó-vers címe is ez, felfedve egyben a csehovinak tűnő „megfejtést”.) Akik pedig aktívan „várakoznak” a Mag csírázásától a Termés beéréséig tartó időben (belátva, hogy innen nézve is pontos a címadás): Grencsó István – fúvós hangszerek, Dukay Barnabás – zongora - nem mellesleg 20 évig az Új Zenei Stúdió tagja, Stevan Kovács Tickmayer - elektromos zongora. Grencsó István hajdani vajdasági kamarapartnere ma Franciaországban él.
Egyfajta, hét fázisból álló programzenéről beszélhetünk, amely minden valószínűség szerint később született meg, mint a muzsika, de az mindegy is. (Amint tudjuk, az operák nyitánya készül el legutoljára.)
Sokkal fontosabb, hogy már az első „tétele” lenyűgöz. A Mag földbe kerülésének történése, misztikuma, a természet törvénye beteljesülésének szeret-teljes kezdete, mégpedig zenei nyelvre ültetve át. A csírázás folyamatának „ábrázolását” a szaxofon vezényli a billentyűsök harmonizálásával, vagy épp határozott ellenpontozásával. A fejlődés újabb fázisa a Rügy. Ígéret, remény, ugyanakkor lassan múló bizonytalanság, ahol a billentyűsök szerepe értékelődik fel. Majd, a Bimbó szabadon (értsd: free) kifejlődik ki, pillanatok alatt. A későbbi nyugalmi fázisát, egyszerű szépségét a fuvola hangjai árasztják és vetítik elénk, elsősorban.
A Virág a leghosszabb, közel negyedórás varázslat, kezdve a billentyűsök egymást ösztönző, egymást segítő játékával. Aztán, a szaxofon futamai valósággal rájuk tekerednek olykor. Mintha a szirmok feszülnének (ki)pattanásig, helyenként már-már leírhatatlanul bonyolult zenei váltások közepette. De a hallgató tudatalattiján kivetülő virág képének tiszta bája is magával ragadó. Ezzel együtt a lemez legösszetettebb muzsikája.
A Pompa? Érdekesen, viszonylagos vadsága ellenére bontakozik ki lassan, de biztosan fejlődve, felépítve. És a Termés. Az érés ideje a folyamat egészéhez képest csak egy pillanat. Ám, az minden fáradtságot és odafigyelést megér. Ahogyan a lemezanyag egésze is meghálálja mindazt.
A Szertartászene élőben, a budapesti Assisi Szent Ferenc templomban hangzott fel, az orgona billentyűi mögött Dukay Barnabással. A felvételt Heidrich Roland készítette, és Szabó Sándor (igen, a gitáros) keverte. (Közbevetőleg: Szabó Sándor és Grencsó István zenei együttműködését a Sza-Ma-Ba trió Anima, illetve Opus Magnum c. CD-i dokumentálják.) Mindezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert úgy szól a muzsika, hogy nem a szobánkban, hanem a koncert helyszínén érezzük magunkat. Akkora, félelmetesen tágas terek ölelik körbe a szaxofonok és az orgona hangjait, mintha Garbarek valamelyik Officiumát hallgatnánk, világmárka ECM lemezekről. Hangtechnikai mestermunkában gyönyörködhetünk tehát, ami nem minden, természetesen. (A ránézésre fura számcímeket nem dekódolom. Olvasd el függőlegesen, az egészet!)
És ahogyan az várható volt, a helyszín determinálta a felhangzó extra-súlyos, „szélesvásznú” muzsikát, ám oly módon, hogy a Dukay-Grencsó duónak nem kellett engedményeket tennie a művészi elképzeléseiből. Kitűnik, érvényesül a zenéjük szertartásos volta, amelyre a címe utal. Rituális cselekményeket azonban nehéz elképzelni hozzá, hiszen hiányzik a szakrális jellege, bár túlságosan távol nem áll tőle. (Ha csak az 1956-os forradalom leverésének szomorú képeit nem vetítik alá, hiszen a koncert annak 60. évfordulóján szólalt meg.) Egyébként mi más lenne ez, ha nem a zenei hangokból szőtt, megszentelt szabadság maga – Grencsó István jól érzékelhető visszafogottsága ellenére?
A hármas számú korong, a Két hallomás tartalma értelemszerűen két (cím nélküli) részből áll. A koncertfelvétel az Opus Jazz Clubban készült - öt nappal a templomi után! Grencsóhoz és a zongorát használó Dukayhoz ezúttal az Amandinda egyik sokoldalú ütőse, Holló Aurél csatlakozott – hosszú pályafutásuk során először, de reményeim szerint nem utoljára.
Rögvest megmutatkozik Dukay Barnabás free zenéhez kötődő nagy fokú affinitása. (Szándékosan mellőzöm a „jazz” kifejezést.) Grencsó pedig csak fújja a magáét, jó szokása szerint, remekül. Holló pedig mindig jókor és jókat üt közbe. Mintha hetekig gyakoroltak volna, pedig...
Csak a hangulatok változnak, váltakoznak ezúttal (a közönség egyetlen feladata megpróbálni lekövetni azokat), a metódus és a nívó marad. Egyébként is a közönségé a világ legkönnyebb dolga, nem? (Nem. De a leghálásabb.)
Ha képesek vagyunk végig odafigyelni, büszkék lehetünk magunkra, főleg azonban arra a négy kivételes muzsikusra és segítőikre, akik az Esszék világszínvonalú sorozatát megalkották, létrehozták (hazai viszonylatban extrém módon teremtve meg a szükséges pénzügyi alapokat hozzá), és a kezünkbe adták.
A három CD-be préselt zenefolyam tekintetében költői kérdés, hogy mennyire előzi meg a korát: a mát. Az ugyanis nem kérdés, nem lehet vita-téma, hogy megelőzi. Ha közelítőleg annyira, amennyire spiritualitás tekintetében Coltrane vonatkozó munkái tették, hatalmas az eredmény. Hazai léptékben minimum hétmérföldes.
Küllemében a maga egyszerű szépségével is impozáns ez a dobozba zárt kiadvány. Az Adyton Művészeti Alapítványnál, illetve a Hunnia Records lelőhelyein szerezhető be ez a számos szempontból példaértékű, jövőbe mutató, művészileg felbecsülhetetlen értékű zenei vállalkozás-sorozat. Vagy ha úgy tetszik: valami ritka és szokatlan összetevőkből álló, hol fül-kápráztató, hol pedig fenséges, speciális fúziós muzsika.
- Dr. Nagy Sándor, www.jazzma.hu
Grencsó István – Esszék (Adyton - Hunnia Records)
tovább olvasomHárom CD-t tartalmazó kiadvány. 150, számozott példányban jelent meg, puritán, ízléses kivitelben, Dukay és Grencsó verseit (is) tartalmazó műsorfüzettel. Szabad, improvizatív kortárs kamara-jazzt hallunk. Grencsó, Dukay, Tickmayer és Holló "értekezéseit".
1. CD: Várakozás
A törökbálinti SuperSize stúdióban, 2017 augusztusában készült felvételen Kovács Tickmayer elektronikája is szerepet kap, de csak finoman, hang-szőnyeg formájában. Grencsó és Dukay - a rövidebb és hosszabb tételekben (melyek címei önmagukért beszélnek) egyaránt - a várakozás örömteli, de feszült pillanatait, perceit, óráit elevenítik meg.Mert az élet tele van izgalmas várakozással. Mindig készülünk valami, vagy valaki eljövetelére, legyen az a tavasz, egy ünnep, vagy egy régen látott ismerős. És, mert a jövő nagyrészt ismeretlen...
Grencsó változatos, megnyerő szaxofon, klarinét és fuvola játéka ezen a lemezen inkább lírai - de a szabadság sokszínűsége időnként felülkerekedik.
Dukay szuggesztív, a szokványost messze elkerülő zongora játékával egyenrangú partner.
Grencsó István - alt- és tenorszaxofon, klarinét, basszusklarinét, fuvola
Dukay Barnabás – zongora
Kovács Tickmayer István - elektromos zongora, elektronika
1. Mag
2. Csíra
3. Rügy
4. Bimbó
5. Virág
6. Pompa
7. Termés2. CD: Szertartászene
A koncertfelvétel a Bakáts téri Assisi Szent Ferenc templomban, 2016-ban készült. Az orgona éteri hangjai Grencsó markáns szoprán- és tenorszaxofonjával folytatnak különleges párbeszédet. A finom árnyalatokat durva színek váltják - a kellemes pillanatokat gyötrelmes percek sodorják el. A remény, a bizonytalanság és a kilátástalanság gondolatai egyszerre jelentkeznek. A koncert időpontja nem véletlenül november 4-e: megemlékezés az 1956-os forradalom leverésének hatvanadik évfordulóján a zene ezen alkalomhoz méltó eszközeivel. A gyötrelmet, a kínszenvedést nincs, ami enyhítené - marad a nesztelen hallgatás.
(A rejtélyes(nek tűnő) szám-címek függőlegesen összeolvasva kiadják a "Ritual Music"-ot.)
Grencsó István - szoprán- és tenorszaxofon
Dukay Barnabás - templomi orgona
1. ra
2. il
3. tm
4. uu
5. as
6. li
7. mc
3. CD: Két hallomásSzintén élő felvétel: a Budapest Music Center Opus Jazz Clubjában készült 2016-ban. Két hosszú tétel - a szabad zene "ünnepe".
Összefüggő, de "szétszedhető" spontán alkotás(ok) - részekre bontható, de egységes kollektív improvizáció. Hullámzó, felkorbácsoló - aztán a megnyugvást, a békét, a szépséget kereső és hirdető muzsika.
Természetesen a free elemeivel - hármasban. Az abszolút "pillanatnyiság" ellenére teljes összhangban - a hangszereikkel "szóbeszédet" alkotó zenészek hallomásokká alakuló élményeiben.
Holló Aurél (a jazz-ben) szokatlan ütős játéka nagyban hozzájárul az előadás minőségéhez, Grencsó és Dukay sajátságos idomulása példa értékű. A felkapott, továbbvitt, vagy elhagyott dallamok száguldó, majd lelassuló gondolatokat takarnak. Pedig ez volt az első találkozása a három kiváló muzsikusnak - így, trióban!
Grencsó István - alt- és szopránszaxofon, basszusklarinét
Dukay Barnabás - zongora
Holló Aurél - ütőhangszerek, kagyló
Part I.
Part II.
Ha tetszik, ha nem - le kell írnom: korszakalkotó lemez-lemezek született-születtek. Együtt - és külön-külön is! Ilyen színvonalú magyar, kortárs, improvizatív jazz csak a "mesében", vagy ezen a kiadványon létezik! (A magam részéről talán a jövőbeni zenésztárs, Ken Vandermark nevét említhetem példaként - a közös fellépés: Opus Jazz Club, május 12.)Végül a "Hamu sincs és nincs salak" című, a kísérő füzetben olvasható Grencsó vers:
úgy futnak a napok
szépségük fátyol mögött
rejtve
nem láthatomemlékek égnek
ki nem alvó lángok
hamu sincs
és nincs salakcsak selyemfényű
üveggolyó
könnyként
arcomon
szalad